Közelinek látszik az idő, amikor kézzelfogható módon illusztrálom az ész tökéletes trónfosztását. Szokásom lesz, hogy mindennap egy órát szigorú semmittevéssel töltök. Azzal kísérletezem, hogy megállítom a gondolkodást. Újra és újra megdöbbent, hogy mennyire lehetetlen. Rövid időre sikerül elbambulni, de csak gyorsfelejtő üzemmódra kapcsolok át.
A gondolatkényszer kiszolgáltatottá tesz, a legyőzöttségben ismerek magamra. Saját kudarcom vagyok, saját emlékművem, egy levágott fejű akaratcsonk. Növelem a dózist. Végül már az egész napot áthenyélem. Beront anya a szobámba, te parazita, te. Látja szánalmas állapotomat, szó nélkül távozik.
Garaczi László: Wünsch híd, Magvető, 2015, 38.