Én szeretem az anyagot,
s gyakran gondolok csontjaimra.
Az ér, mely lüktet nyakamon,
az eleven vért könnyen ontja.
A léttel küszködöm naponta,
de győzi jó tüdőm s szivem,
a hajam bőséges kibontva,
s hogy megritkul, még nem hiszem.
Ezek az órák —; elnyulok
a nagy díványon, lóg a lábam,
s úgy párolognak a napok,
akár az apró tócsa nyárban,
egyik kezem eléri bátran
az alkonyi ég hajlatát,
másik kezem felől, kitártan,
ezek a kövér orgonák.
A bőr ilyenkor síma csak,
a torok szorítása enged,
a csont a szemnél fontosabb,
és bizton támasztja a rendet,
mely most ocsúdik, félve, bentebb,
s szótaggal méri az időt,
s az érlökésre lüktető
párnát érzi az arca mellett.
Nemes Nagy Ágnes: Alkony
N. N. Á.: A Föld emlékei, Magvető, 1986, 56–57.