Minden vágyam az, hogy nagy célomat, mely az életet akarta megragadni, sohase tévesszem össze a nagy szavakkal, s alázatos, szerény tudjak maradni mindvégig, érzékletes és szemléletes, mint a fű és virág, melynek mondanivalója csak az, hogy él, egyéb mondanivalója nincs is. Mentsetek meg attól a fönnhéjázástól, hogy magyarázzam önmagamat és a világot, tanácsokat osztogassak másoknak. Hadd gyönyörködjem ezután is az emberek és dolgok külső megjelenésében, a héj, a fölhám és fölszín mély csillogásában. Jaj annak, aki nem boldog és nem elégedett a forma dallamos börtönében, melyben Mozart és Bach oly jól érezte magát, és kifelé vágyakozik onnan, mert ezen túl csak az elméletek vannak, a meddő gondolatok, az értelem és a megsemmisülés.
Kosztolányi Dezső: Ákombákom, Pesti Hírlap, 1935. január 1.