Nem lelhetek pajzsot, mit szét ne zúzna,
helyet, hol pillantása el ne érne.
Miként virág levélre
ül, lelkemet ő úgy használja trónnak.
Annyi ügyet sem vet szívbéli búmra,
mint hajó tenger elsimult vizére
s a súllyal, mely a mélybe
levon, evezőm többé nem dacolhat.
Ki irgalom nélkül gyötörve koptat,
ó életemnek veszett reszelője,
meddig kell még, hogy pőre
szivemnek kérgét újra s újra hántsad,
hisz rontásodról úgyse szólok Másnak?
Dante Alighieri: Olyan kemény kivánok lenni szóban… (részlet; Végh György fordítása)
D. A. Összes művei, Magyar Helikon, 1965, 133–134.