Képzeljük el, hogy valaki nem olvasta Herman Cappelen Philosophy without intuitions című kötetét. (Nem túl nehéz feladat, olvasóink többsége feltételezhetően így van vele.) Az egyszerűség kedvéért ezt a valakit nevezzük Ignoramusnak. És most tegyük fel, hogy valaki — őt nem szükséges elneveznünk — ismerteti Ignoramusszal a könyvben szereplő összes állítást. Mi több, az állításokat alátámasztó központi érveket is hiánytalanul bemutatja, habár jóval tömörebben, mint az eredeti szöveg. Vajon Ignoramusnak továbbra is érdemes elolvasnia Cappelen kötetét — vagy épp ellenkezőleg, teljesen felesleges időtöltés lenne, hiszen a precíz összefoglaló alapján már minden releváns információhoz hozzájutott a könyv tartalmával kapcsolatban?
Bár a kérdés nem elég pontos — milyen szempontból releváns információkról van szó? —, intuíciónk egyértelműen azt súgja, hogy a válasz: nem. A puszta érvrekonstrukció nem helyettesítheti magát a szöveget. Elképzelhető, hogy Ignoramust az érvek Cappelen előadásában meggyőzik, tömör változatukban viszont hidegen hagyják. Mint ahogyan megtörténhet, hogy a könyvben szereplő részletes magyarázatok — a szerző szándékai ellenére — feltárják az érvek hibáit, amelyek a takarékos érvrekonstrukcióban amúgy rejtve maradnának. (Vagy fordítva. Hibája válogatja, hogy milyen előadásmód alkalmasabb az elrejtésükre.) De nem csupán az olvasóra kifejtett hatás különbözhet a két esetben. Míg a kötet felvázolja az érvek filozófiai (vagy filozófiatörténeti) kontextusát, és a hivatkozások egyértelműen jelzik, hogyan kapcsolódik a szöveg más írásokhoz, addig az érvrekonstrukcióból mindez túlnyomórészt hiányzik. Továbbá az érvrekonstrukció legfeljebb csupán részleges képet nyújthat a szerző filozófiai teljesítményéről. A filozófus munkájának minőségét nem pusztán az érvek minősége alapján szoktuk megítélni; döntő szerepet játszik az is, hogy a szerző mennyire világosan, ötletesen és találóan határozza meg a problémát és mutatja be a rivális elemzéseket. (A két dolog nem jár együtt: ismerünk csapnivalóan megírt must-read tanulmányokat és utolérhetetlenül szellemes eleganciával érvelő felületes cikkeket.) Egy szó mint száz: ha Ignoramus minden fontosat tudni szeretne Herman Cappelen könyvéről, intuíciónk szerint jobban teszi, ha nem csupán a rövid összefoglalóra hagyatkozik, de magát a kötetet is kezébe veszi.
A Philosophy without intuitions — miként a címe is mutatja — az intuíciók szerepéről szól a filozófiában. Az iménti gondolatkísérlet összeállítása során arra kértük a kedves olvasót, tegye próbára a hétköznapi intuícióit: kérdezze meg magától, gondolatban hogyan reagálna a fenti helyzetre, hogyan válaszolna az Ignoramus ismereteire vonatkozó — kissé mesterkélt — kérdésre. És közben erősen reménykedtünk benne, hogy ugyanúgy, ahogyan mi; tehát a kedves olvasó is úgy fogja gondolni, hogy Ignoramusnak el kell olvasnia az eredeti kötetet. Feltételeztük, hogy az intuícióink egy irányba húznak, vagy legalábbis nincs közöttük érdemi különbség. A közkeletű elképzelés szerint a filozófusok is pontosan így járnak el. A filozófiai elemzések közvetlenül az intuíciókra támaszkodnak. Az intuíciók kétféle módon jelenhetnek meg az érvelés során. Az egyik esetben a filozófus explicite ezekre hivatkozik: olyasmit mond, hogy „Intuíciónk szerint a következő állítás igaz”, vagy hogy „Intuitíve [így és így áll a helyzet]”. A másik esetben a szerző gondolatkísérletek segítségével érvel az álláspontja vagy az elemzése mellett — és a gondolatkísérleteknél, mint láttuk, az intuíciók jelentik az adatokat vagy a kísérleti eredményeket. Egy filozófiai elmélet akkor lesz jó elmélete egy problémának, ha képes pontosan megjósolni a problémával kapcsolatos intuícióinkat; és az elméletet úgy tesztelhetjük a legegyszerűbben, ha összeállítunk különböző gondolatkísérleteket, amelyek kiemelik a kérdéses filozófiai probléma valamelyik aspektusát. Természetesen nem minden filozófiai elemzés kíván igazodni az intuícióinkhoz: a revizionista elméletek nyíltan ellentmondanak a hétköznapi intuícióinknak — ám a revizionista elméletek szerzőitől elvárjuk, hogy magyarázatot adjanak az intuíciónk szisztematikus tévedésére.
Talán mondanunk sem kell, hogy ez a módszertan számos ponton támadható. A kortárs analitikus filozófiában újból megélénkült az érdeklődés a módszertani, illetve metafilozófiai kérdések iránt. (Ezzel kapcsolatban lásd Tőzsér János júniusi írását a Kiskáté rovatban.) Az úgynevezett kísérleti filozófia művelői nyíltan kétségbe vonják a hétköznapi intuíciók uniformitására vonatkozó feltevést: állításuk szerint kérdőíves vizsgálatok eredményei bizonyítják, hogy a „laikusok” gondolatkísérletekre adott kognitív reakciói a személyek kulturális hátterének és társadalmi státuszának függvényében igenis különböznek egymástól. (Mi több, olyasféle pszichológiai tényezők is szerepet játszanak a „valódi” adatközlők „valódi” intuitív ítéleteinek megformálásában, mint hogy milyen sorrendben kell a kérdésekre válaszolniuk stb.) Intuícióinkat nem pusztán a szóban forgó filozófiai tartalom határozza meg, hanem számos további — filozófiailag irreleváns — körülmény is, következésképpen az intuíciók nem szolgálhatnak bizonyítékként (vagy akár adatként) a filozófiai elméletek számára. (A kísérleti filozófia „kihívásával” kapcsolatban magyarul lásd a Forrai Gábor szerkesztette Filozófiai intuíciók — filozófusok az intuícióról [L’Harmattan, Budapest, 2013] című kötetben Forrai Gábor és Nemes László írásait.)
Herman Cappelen ezzel szemben valami — első pillantásra — nagyon meghökkentőt állít: a kortárs filozófusok az elméletalkotás során valójában nem támaszkodnak az intuíciókra. Az intuíciók nem játszanak központi szerepet a filozófiában: a gyakorlatban a szerzők minden látszat ellenére nem kezelik az elméleteik mellett vagy ellen szóló bizonyítékként az intuíciókat. (Vannak szerzők, akik úgy gondolják, hogy igenis így járnak el: ők tévednek. Ettől még persze a filozófiai érveik és elemzéseik lehetnek helyesek — egyetlen tudományos eredmény sem válik érvénytelenné azért, mert a kutató téves nézeteket képvisel a tudományos tevékenység természetével kapcsolatban.) Ha mindez igaz, a kísérleti filozófia legalább annyira elhibázott vállalkozás, mint amennyire a filozófiai módszertanról szóló közkeletű kép hamis: mindkettő az intuíciók központi szerepére apellál — miközben az intuíciók valójában nem töltenek be központi szerepet a filozófiában.
Cappelen két érvet hoz fel az álláspontja mellett. A kötet első felében részletes elemzéssel megmutatja, hogy amikor a filozófusok explicit módon intuíciókról beszélnek, akkor valójában nem a hétköznapi intuíciókra hivatkoznak, hanem valami mást csinálnak. A kötet második felében pedig a leghíresebb filozófiai gondolatkísérleteket elemzi: a nyolc esettanulmány tanulsága szerint az intuíciók nem játszanak lényegi szerepet a gondolatkísérletek működésében. Lássuk hát ezeket az érveket — előtte azonban tisztázzuk, miféle jószágok is az intuíciók.
A szerző definíciója szerint az intuíciók olyan meggyőződések, amelyek a következő tulajdonságokkal (vagy legalább ezek valamelyikével) bírnak: (a) sajátos fenomenológiájuk van, azaz amint felmerülnek az elménkben, azonnal igaznak tűnnek; (b) sziklaszilárdak, azaz nem szorulnak igazolásra, viszont további meggyőződéseket igazolnak (nem következtetésen és nem korábbi tapasztalatokon alapulnak, immúnisak a cáfolatra); (c) a fogalmi vagy nyelvi kompetenciánkon alapulnak, azaz kizárólag azért tartjuk őket igaznak, mert kompetens használói vagyunk azoknak a fogalmaknak és nyelvi kifejezéseknek, amelyek az intuitív ítéletek tartalmát adják. Cappelen szerint fontos hangsúlyozni, hogy az intuíciók nem feltétlenül rendelkeznek mindhárom tulajdonsággal, hiszen az intuíciók központi szerepe mellett érvelő filozófusok némelyike nem fogadja el a fogalmi igazságok létezését (így értelemszerűen nem követelheti meg, hogy az intuíciók is ilyenek legyenek); mások pedig nem hisznek abban, hogy az intuitív ítéletek megformálásának tapasztalata önálló, sajátos karakterű tapasztalat lenne (azaz nem kapcsolják össze az intuíciókat valamilyen speciális fenomenológiai jelleggel).
Cappelen nem állítja, hogy ilyen meggyőződések nem léteznek. A könyvben mindvégig igyekszik semleges maradni a kérdésben. (Persze sejthető, illetve néhol utal is rá, hogy amúgy úgy gondolja: nincsenek ilyen fajtájú meggyőződéseink.) Csupán annyit állít: még ha léteznek is ilyesféle intuíciók, nem játszanak központi szerepet a kortárs filozófia napi gyakorlatában. Nem igaz, hogy a filozófusok az intuíciókra hivatkoznának, amikor az „intuitíve” vagy „az intuíciónk szerint” fordulatot használják, és nem igaz, hogy a gondolatkísérletek az intuíciókon alapulnának.
Ami az első tézist illeti: a szerző szerint különbséget kell tennünk az „intuitíve” vagy az „intuíciónk szerint” tartalmas és pusztán pragmatikai funkciót betöltő használatai között. (Figyelem! A következő fejtegetések némileg furcsán hathatnak a magyar anyanyelvű olvasó számára, mivel — szemben az „intuition”, „intuitively” kifejezésekkel — a magyar „intuíció”, „intuitíve” stb. kifejezéseknek nem nagyon van köznyelvi használata.) Vegyünk egy példát! Ha valaki azt kérdezi, hogy Miért nem jött el Noémi tegnap a bulira?, és beszélgetőpartnere így válaszol: Úgy hallottam, elutazott a Balatonra, ebben az esetben a második beszélő megnyilatkozásából csak az elutazott a Balatonra mondatrész aktuális tartalmát tekinthetjük a kérdésre adott válasznak. Az úgy hallottam szerkezetnek csupán az a szerepe, hogy jelezze: a beszélő nem kötelezi el magát a válasz igazsága mellett. Az „intuitively” kifejezés számos esetben pontosan ugyanezt a szerepet tölti be a filozófiai szövegekben. Vagy azt jelzi, hogy a beszélő a továbbiakban az első gyors, még kellőképp át nem gondolt ítéletét fogja közölni, és az elemzés csak ezután következik („Intuitíve úgy tűnik, hogy a két tétel ellentmondásban áll egymással. De vizsgáljuk meg a kérdést alaposabban!”); vagy pedig azt, hogy a beszélő a könnyebb megértés érdekében először általánosan, a finom technikai részleteket mellőzve, ezért kissé pontatlanul fogja megfogalmazni az álláspontját („Intuitíve a következőről van szó: …”). Ilyenkor nincs értelme arról beszélni, hogy a filozófus az intuíciókra hivatkozna, hiszen a kérdéses kifejezésekkel nem mentális állapotokat vagy meggyőződéseket jelöl, csupán a kifejezett tartalom igazsága vagy precizitása melletti elköteleződés hiányát jelzi.
Van azonban az „intuitíve”, „az intuíciónk szerint” kifejezéseknek tartalmas használata is. Ilyenkor a filozófusok Cappelen elemzése szerint vagy azt értik a szavaikon, amit az iménti esetben csak pragmatikailag jeleztek, ám immár explicite állítják is, tudniillik hogy olyan meggyőződésről van szó, amelyet nem gondoltak át, vagy amelyet szemléletes formájának köszönhetően könnyű megérteni — vagy pedig azt, hogy a kérdéses meggyőződés a „pre-teoretikus” meggyőződéseink, tehát a megnyilatkozás kontextusában igazolásra nem szoruló, a vita kedvéért és a „közös alap” megteremtése érdekében ideiglenesen elfogadott állítások közé tartozik. Az első esetben az intuíciók triviálisan nem szolgálhatnak bizonyítékként semmilyen filozófiai elemzés mellett, és nem is így kezelik őket a filozófusok. Miért igazolná az elméletünket egy olyan meggyőződés, amelyet nem gondoltunk át alaposan, vagy amelyet a szemléletesség céljából szándékosan pontatlanul, hozzávetőleges formában fogalmaztunk meg? A másik esetben ugyanerről van szó: a „pre-teoretikus” meggyőződések nem játszhatják el azt a szerepet, amelyet az intuíciók központi jelentősége mellett érvelő filozófusok elvárnak tőlük, hiszen ismeretelméleti értelemben semmi sem tünteti ki őket. Egyszerűen annyi történt, hogy előzetes kiindulópontként, ideiglenesen igaznak fogadtuk el őket — ám ha a helyzet úgy kívánja, fel kell oldanunk a „védettségüket”, és érvelnünk kell az igazságuk vagy hamisságuk mellett. (Cappelen gondolatmenete rokonszenvesen trükkös: mivel képtelenség, hogy az intuícióinkat emlegető filozófusok valóban úgy gondolják, hogy ezek a meggyőződések fogalmi igazságok vagy a priori igazságok lennének, ezért az interpretációs jóindulat jegyében úgy kell értelmeznünk a kérdéses szövegrészeket, mintha a szerzők valóban a „pre-teoretikus”, tapasztalati úton megszerzett meggyőződéseinkre hivatkoznának, amelyeket csupán az elemzés dialektikája kedvéért emeltek ki a többi hasonló meggyőződésünk közül.) Ám mindez már átvezet a gondolatkísérletek kérdéséhez.
Cappelen lenyűgözően részletes, szövegközeli elemzéssel megmutatja: a legismertebb filozófiai gondolatkísérletek esetében a szerzők nem valamiféle további igazolásra nem szoruló bizonyítékként kezelik az intuícióinkat, hanem már az eredeti szövegekben explicit módon érvelnek ezen ítéletek és meggyőződések mellett (vagy ellen). Gondoljunk csak ismét Ignoramus példájára! Megállapítottuk, hogy az intuíciónk azt súgja: Ignoramusnak magát a filozófiai művet is el kell olvasnia, ha minden releváns ismeretnek a birtokába szeretne jutni Cappelen könyvével kapcsolatban. Ám rögtön (többféle) magyarázatot is adtunk az intuíciónkra, érveltünk e meggyőződésünk mellett. A „valódi” filozófiai gondolatkísérletek esetében is ez történik. Nem az intuitív ítéleteink igazolják a filozófiai elemzést, hanem a filozófiai elemzés ad magyarázatot az intuícióinkra — amely magyarázat fényében az intuitív meggyőződéseink olykor igaznak bizonyulnak, olykor pedig hamisnak. A filozófiai gondolatkísérletek — köztük a legismertebbek: Judith Jarvis Thompson hegedűművésze és elszabadult villamosa, David Chalmers zombijai, Keith Lehrer Mr. Truetempje a fejébe ültetett hőmérővel, és a többi — ugyanis nem az igazolás eszközei. A gondolatkísérletek Cappelen szerint arra szolgálnak, hogy felhívják a figyelmünket a világ egy-egy olyan jelenségére, amelyek filozófiailag releváns problémákat vetnek fel. És a filozófusok pontosan erre a célra is használják őket — függetlenül attól, hogy felismerik-e, pontosan mit csinálnak.
Kérdés azonban, hogy az intuíciók ilyesfajta használata miben különbözik például az empirikusan észlelhető jelenségekre vonatkozó állítások természettudományos használatától. Ezek az intuíciók mennyiben más természetűek, mint a matematikai intuíciók, amelyek szintúgy magyarázatot kívánnak, de egyszersmind bizonyítékul is szolgálnak egyes elméletek számára? A természeti jelenségek magyarázatra szorulnak — ez azonban nem zárja ki, hogy a jelenségeket leíró állítások központi szerepet töltsenek be a természettudományos elméletekben. Számos esetben a filozófusok is így használják az intuíciókat: magyarázatra szoruló jelenségként tekintenek rájuk, amelyek magyarázata előnyt jelent az elmélet számára.
Cappelen tézise szerint a filozófusok nem támaszkodnak intuíciókra — legalábbis a fenti értelemben vett intuíciókra. A megfogalmazás kissé félrevezető: a szerző is elismeri, hogy a filozófusok a „pre-teoretikus” meggyőződésekként felfogott intuíciókra igenis támaszkodnak. Nem az intuíciók igazolják a filozófiai elemzéseket, hanem az elemzések magyarázzák az intuíciókat — ám ez nem azt jelenti, hogy a filozófusok egyáltalán nem támaszkodnának intuíciókra, hanem azt, hogy az intuícióknak más a szerepük, mint amelyet egyesek (valószínűleg tévesen) elvárnak tőlük.
A mű fő problémája a hangsúlyon van: ahogy fent említettük, a könyv egész első fele az „intuíciónk szerint” és „intuitíve” kifejezések használatával foglalkozik. Cappelen a következő érvet kínálja fel az intuíciók központi filozófiai szerepét védelmező filozófusok nevében: ha a szerzők központi állításaik alátámasztása során relatíve gyakran használják az „intuitíve”, „az intuíciónk szerint” kifejezéseket, akkor ezek a filozófusok bizonyítékként támaszkodnak az intuíciókra. A jóindulatú értelmezés elve alapján azt kell feltételeznünk, hogy a filozófusok tudják, miről beszélnek. Vegyük azonban észre: ha a beszélők gyakran ugyanolyan értelemben használnak is egy kifejezést, ebből még nem következik, hogy szó szerint értik, és nem pusztán képletes értelemben használják. A könyv első felének központi tézise tehát csak akkor igazán fontos, ha a filozófusok valóban módszertani értelemben támaszkodnak az intuíciókra, és a kérdéses kifejezésekkel ezekre a módszertani lépésekre utalnak. És fordítva: ha a filozófusok egyáltalán nem használnák a szóban fogó kifejezéseket, ez még nem zárná ki, hogy az érvelés során az intuíciókra támaszkodjanak. Pusztán a kifejezések használatán nem sok múlik; sokkal fontosabb kérdés, hogy a filozófusok valóban használnak-e intuíciókat, és erről voltaképpen csak a könyv második része szól.
Legyünk azonban bármilyen kritikusak Cappelen érvelésével kapcsolatban, a könyv valós problémára hívja fel a figyelmet, amellyel korábban ritkán foglalkoztak ilyen részletesen és elmélyülten — tudniillik hogy tisztáznunk kell az intuíciók szerepét a filozófiai elmélkedésben. Ignoramusnak is csak egyet tanácsolhatunk: vegye a kezébe a kötetet.
Megjelent a Műút 2015052-es számában
A Kiskáté vendégszerkesztője Bárány Tibor
A rovat korábbi írásai itt olvashatók