Holdtölte volt, az ég felhőtlen, s esti kilencet ütött az óra, amikor Párizs környékéről, Clamart-ból visszatérve (ahol a helység ura, ifjabb Cuigy úr több barátommal együtt vendégül látott), útközben azokkal a változatos gondolatokkal szórakoztunk, melyeket ez a sáfránygolyóbis ébresztett bennünk. Így aztán szemünket e nagy csillagra függesztve, egyikünk afféle égi nyílásnak vélte, melyen át az üdvözült lelkek dicsőségét láthatjuk; a másik meg, hitelt adva régi meséknek, úgy képzelte, hogy Bacchus talán éppen ott tartja égi kocsmáját, s a teliholdat rakta ki cégérül; egy harmadik meg azon erősködött, hogy rézkorong ez, melyen Diana Apolló gallérjait vasalja; egy negyedik úgy vélte, hogy az ott maga a Nap, mely este, levetve sugarait, egy lyukon át figyeli, mit csinálnak a világon, mikor ő távol van.
— Én pedig — mondom nekik —, aki szintén csatlakozni akarok lelkességtekhez, azt hiszem, s ez nem afféle csattanós elmejáték, amilyenekkel ti az idő múlását siettetitek, hogy a Hold maga is világ, akárcsak a miénk, amely amannak a holdja.
Néhány társam nagy mulatsággal hallgatta szavaimat.
— Talán — mondtam — most a Holdban is kinevetnek valakit, mert azt állítja, hogy a mi glóbusunk is világ.
De hiába bizonygattam, hogy Püthagorasz, Epikurosz, Démokritosz, s napjainkban Kopernikusz és Kepler is hasonló véleményen van, csak még jobban hahotáztak.
De ez a gondolatom, melynek merészsége nagyon is megfelelt kedélyállapotomnak s amelyet az ellenvetések csak megerősítettek, végül olyan mélyen belém fészkelődött, hogy ezer meghatározást is találtam a Holdról, melyeket aztán utunk végeztéig sorjában elmondtam; s mivel ezt a furcsa elképzelésemet szinte komoly érvekkel bizonygattam, végül már magam is közel voltam ahhoz, hogy elhiggyem, mikor aztán valami csoda vagy véletlen, a Gondviselés, a jószerencse vagy valami más, amit talán látomásnak, elképzelésnek, agyrémnek vagy bolondságnak tartanak, végre megadta azt az alkalmat, amelyről most szólni fogok.
Hazaérve felmentem a szobámba, s egy nyitott könyvet találtam az asztalomon; nem én tettem oda. Cardano műve volt. Nem akartam elolvasni, de szemem önkéntelenül is megakadt egy történeten: a filozófus itt arról beszél, hogy miközben egy este gyertyafénynél dolgozott, a zárt ajtón át két magas aggastyán lépett a szobájába, kérdéseire elmondták, hogy holdlakók, s máris eltűntek.
Savinien de Cyrano de Bergerac: Holdbéli utazás, Szávai Nándor fordítása
Magyar Helikon, 1962, 5.