Akarsz-e játszani

Horváth Viktor A vers ellenforradalma című könyvében versgépezetet emleget, legózást ajánl és alkatrészeket. A könyv hangvétele egyszerre jelzi a felszabadító játékjelleget, mozgalmi stichje ugyanakkor mégis vérkomoly. A vers ellenforradalma a szerző definíciója szerint nem leíró verstani munka, hanem átmenet kiáltvány és módszertani segédlet között. Nincs formaelméleti és -történeti áttekintés, megvan viszont a gondolkodásnak és a szövegértékelésnek a kialakítása jól érthető (torna)gyakorlatokon keresztül. Már ebből is jól látszik, hogy Horváth pedagógiai ajánlata az alkotáscentrikusságban áll: mivel az állami intézményrendszer csak a reagálás szakmáját tanítja („a másodlagos jelentések kultuszát”), ezért renoválnunk kell a rendszerszerű írásművelést. „Vegyük vissza az irodalomoktatásba az alkotás-tanítást, illetve írással tanítsuk az irodalmat.”

Budapesttől Párizsig a nagyvárosok mindennapos látványa azon képzőművész-hallgatók csoportja, akiket oktatóik kirendelnek katedrálishomlokzatokat rajzolni, vagy gyakorolni a perspektívát egy-egy szűk sikátorban. Valószínűleg a világ minden nagy képtárában megtörténik, hogy ugyanők öntörvényű színpadiassággal a kövezetre telepszenek le, a Louvre-ban mondjuk A Medúza tutaja elé, másolni.

Az utóbbi módszer íróknál, költőknél egyáltalán nem bevett. Esterházy Péter kézírásos Iskola-szőnyege ezért is kaphatott nagy visszhangot, miközben annak hátterében is sokkal inkább az Ottlik iránti tisztelet kifejezése sejthető, mintsem tanulási gyakorlat. (E sorok írója egy sok éve tönkrement asztali számítógépbe gépelte be anno az Őszi kabátlobogást és a Belső Robinsont.)

Horváth Viktor A vers ellenforradalma című könyvében versgépezetet emleget, legózást ajánl és alkatrészeket. A könyv hangvétele egyszerre jelzi a felszabadító játékjelleget, mozgalmi stichje ugyanakkor mégis vérkomoly. A vers ellenforradalma a szerző definíciója szerint nem leíró verstani munka, hanem átmenet kiáltvány és módszertani segédlet között. Nincs formaelméleti és -történeti áttekintés, megvan viszont a gondolkodásnak és a szövegértékelésnek a kialakítása jól érthető (torna)gyakorlatokon keresztül. Már ebből is jól látszik, hogy Horváth pedagógiai ajánlata az alkotáscentrikusságban áll: mivel az állami intézményrendszer csak a reagálás szakmáját tanítja („a másodlagos jelentések kultuszát”), ezért renoválnunk kell a rendszerszerű írásművelést. „Vegyük vissza az irodalomoktatásba az alkotás-tanítást, illetve írással tanítsuk az irodalmat.”

Itt tehát a kicsit sem pejoratív versfaragás derűje és az egész népemet fogom taní-tani emelkedettsége bútorozott össze. „Óvodától egyetemig” — ismételgeti sokszor Horváth Viktor épp a József Attila című Cseh Tamás-dal egyik emlékezetes sorát.

Horváth az irodalom javának körülírhatatlanságára is reflektál, és arra ökonomikus módon kísérletet tesz: „A művészet hasznos tudatmódosító, segít elviselni saját magunkat és a külvilágot. Megváltoztat bennünket, a környezetünk pedig általunk változik. Az irodalom jót tesz.” De látható, hogy megint ott vagyunk, ahol a part szakad, és a gyakorlati értelemben vett hasznosság elve itt nem, vagy máshogy felvethető. A szerző maró gúnnyal forgatja ki ezt a hasznosság-mantrát a könyv több pontján is: „Ezektől a gyakorlatoktól javul a közérzetünk, udvariasabban bánunk családtagjainkkal”; „Ezeknek a feladatoknak a megoldása odaadó és hűséges szeretővé tesz bennünket”; „A feladatsor megoldása után kedvesünkkel megértőbbek és empatikusabbak leszünk”. Ez az ironikus kiforgatás egyúttal arra is rámutat, hogy Horváth Viktor deszakralizálni is igyekszik a közvélemény számára még mindig a Parnasszus ködébe vesző tevékenységet: „a művészet nem fennkölt és szent, hanem öröm.” Sőt tovább is megy, amikor ezt írja: „A szerzők rendszerint aberrált szörnyetegek, de minimum drogfüggők, besúgók, gyilkosok, pederaszták vagy haramiák.”

Ha (az írásgyakorlatok mellett) ez a legjobb értelemben plebejus alkotáscentrikusság és felfrissítő deszakralizáció lenne mindösszesen a mondandója Horváth Viktor könyvének, már akkor is elégedettek lehetnénk. Azonban alkotásmódszertani megfigyelések, a költői szerepválasztást és -felfogást illető elmélkedések is jócskán fel-feltűnnek, még ha nem is olyan programos szigorúsággal, mint a fentebb már elemzettek.

Hipotetikusan, a körüljárás szándékával, de egyszer-egyszer mégis dichotóm viszonyba kerül a szerkezet és a sugallat, értelmi dimenzió és érzelmi tér, szaktudás és tehetség, a normális és a zseni. Azt hihetnénk, hogy (megint, mint mindig) tartalom és forma kibékíthetetlen egységellentéte áll a háttérben, de Horváth rögzíti, hogy „azok szervesen együtt élnek”, mindezt pedig „egymásba átáramló érzetek szöveteként” jellemzi.  Másról van tehát szó, sarkítva talán arról, hogy a költő a céhmesternek vagy a sámánnak az örököse.

„Ötszáz éve tanulatlan költő nem létezett, csak tanulatlan szent. Száz éve a tanulatlan költő zseni volt vagy szent. Ma sznob” — írja Horváth, az ellenforradalmi ideológiájának kifejtése közben pedig újragondolja például a száz évvel ezelőtti forradalmat, az avantgárdot is: „a százéves avantgárd elaggott, romantikus, képzésellenes mítosza leginkább a sznobizmust táplálja — ám nem lehetünk meg nélküle sem.” Ennek a gondolatnak az átfogóbb megértéséhez talán érdemes itt hosszabban is idézni Illyés Gyulának egy esszéisztikus leírását: „[Tristan Tzara] Az értelem ellen hirdetett lázadást, de nem csak olyan tessék-lássék módon. […] Az értelem — az emberi faj vezetője — akkoriban elég rossz vezetőnek bizonyult: ő vezetett a háborúba is. A költő szava nem volt pusztába kiáltott szó, amikor fellázadt ez ellen és minden ellen, ami az értelmen alapult: a valóság ellen, a logikus, azaz földönjáró művészi ábrázolás ellen, a merev és hazug erkölcs ellen, a rend ellen, még a mondatok rendje ellen is, minden korlát és határjel ellen, az írásjel ellen is. Ma már mindezt könnyebben ki lehet fejezni. A szív hátrahőkölése volt ez, nem a meredély szélén, hanem már a zuhanás után, az új sivár úton, amelyen az ész továbbra is vezetni akarta a szívet. A költő a szív jogát — azaz, mai szóval még egyszerűbben: a tudatalatti jogát — hirdette ismét. Úgy akart írni — de betűről betűre, egy ékezetnyi hamisítás nélkül —, ahogy a Múzsa súg. Sőt rajzolni is a festő is úgy akart. Vagyis erőfeszítés nélkül akart alkotni mindkettő, egy szuszra, a sörény egyetlen hátralendítésével. Ahogy a dilettánsok és a fiatal művészek képzelik.”[1]

Illyésnek ez az utolsó mondata is azt a téves közvélekedést, hitet leplezi le, amely szerint a művészi hierarchia csúcsán a kontrollálatlanság áll a maga önértékében. Mert e logika mentén lesz például Rimbaud és Ady pusztán totem,[2] az alkotói tudatosság pedig az intuíció gátja és korlátja, mondván, ami koncentrált, az nem lehet átélt, ami nem átélt, az nem ösztönös, ami nem ösztönös, az pedig nem lehet szabad. Illyés tehát a zabolátlanság, a spontaneitás apoteózisát és ebből következően a bármilyen formájú konformizmus elleni elemi gyűlöletet a laicitás és/vagy a költői póz tárgykörébe utalja.

Így lesz Horváth Viktor Illyés rokona: a görcsös elkülönbözés szélsőségei mögött nem szubverziót, hanem nárcizmust lát(tat). Nem privilegizálja sem a mesterséget, sem a sugallatot („agyrémeket”), nem kijátssza egymás ellen a céhmestert és a sámánt, hanem azt mondja, hogy „az ellenforradalmár szintetizálja a klasszikust a kaotikus mozzanattal”. Míg az alkotásnak, a művészi teljesítménynek elidegeníthetetlen alapja a szaktudás, addig „szerkezetek létrehozásához nem kell tehetség”. (Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a szerző szerkezetet mond, nem formát, nem időmértéket). A szerkezetek létrehozásához szükséges szaktudás megszerzéséhez (tehát a művészi teljesítmény alapjához) klisék, sablonok és mintázatok elsajátítása kell. Nincs vers szorgalom nélkül.[3] Ami pedig ezeknek a mintázatoknak és automatizmusoknak a használatát illeti, itt Horváth gondos reflexiót ajánl: „nem lehet megszabadulni tőlük, ők mi vagyunk. Egyet tehetünk: mi használjuk őket — ne ők uralkodjanak. Az eredetiség az, amikor mi vagyunk fölül.” Mindez szépen rendeződik egységbe a könyv eleji tételekkel, tudniillik „költészet és a vers nem szinonimák”, mert „a költészetet arra használjuk, ami elmondhatatlan”, továbbá „költő az, aki tagolt közléssel tagolatlan élményt teremt” (kiemelés tőlem — F. R.). A költészet tehát nem vagy-vagy, hanem barkácsmunka és ihlet.

A tagolt művészi közlés (ki)képzését intézményesítik a közoktatás készségtárgyai (rajz-, dráma- és énekórák), és a művészeti egyetemek (utóbbiak gyakran persze patás ördögökként jelennek meg, mert merevnek mondott kereteikkel korlátozzák az amúgy megregulázhatatlanul eredeti növendékeiket a művészi önkifejezésben). Ilyen intézmények híján a lakosság mellett a Költő is autodidakta módon sajátíthatja el a tagolt közlést, ehhez pedig Horváth Viktor könyve praktikus segédeszköz: „A kristályok tökéletes rendje és a teljes rendezetlenség egyaránt terméketlen — az élet a határterületeken virul.”

Megjelent a Műút 2015050-es számában

_________________________________________
[1]
Illyés Gyula: Hunok Párizsban, Szépirodalmi, 1970, 111.

[2] Lásd e fogalom ilyen kultikus keretben való használatát: Nemes Z. Márió: Személy és totem, Holmi, 2010/9.

[3] Szálinger Balázs: A vershez nem kell szorgalom, Litera.hu, 2012. szeptember 27.