A tükörben gyomorbetegnek tituláltam magamat és ráncaimat keservesebbnek találtam Varuváne-mama legilletlenebb testrészeinél; agyonütve vetettem el magam a bicegő pamlagon és kitörültem ezt a napot is az életemből. Kínomban mappát kaptam elő, szájam sarkában pokolra lógó cigarettával és félig fekve, vázolni kezdtem: a Nigragor csóváját és központi koromtömegét — talán ötvenedszer idéztem fel; mindannyiszor Heliáne lett belőle, homloktündöklése, állgödre, vállvonalai. Legszívesebben valami betegségbe menekültem volna, de makkegészséges voltam. Bosszúságomban egy életrekelő hulla fürgeségével ugrottam fel és felhúztam magam az ablakba, galambetetésre; aztán átcsábítottam a kolombáriumot és tönkrement idegrendszerem következetlenségével nekiadtam magamat az álmodozásnak; így mérgeztem sebesült testemet tovább a méreggel és így ismertem meg Heliáne delíriumát. Ó, kimerülés narkózisa! könnyen örülő idegrendszerem boldog hite, hogy Heliáne sürög-forog vele — oly olvadékonyan és oly elengedett vallomásokkal, amilyenektől a valóságban megcsömörlenék; a hallucinálók érthetetlen mosolyával követtem a mozduló ürességet, forrón, fogadalmasan békültem vele, de a megpecsételő csók előtt telhetetlen fantáziám minduntalan visszatért és újra kezdte: az egész Heliáne-delíriumot… így végződtek a Heliáne-méregnek áldozott napjaim, terméketlenül, teljes szellemi letöréssel és ha valaki ilyenkor belépett volna, nem hitte volna rólam, hogy én vagyok az, a felismerhetetlenségig átszellemülten: balgán és nyájasan, mint az angyalok…
Határ Győző: Heliáne, Magvető, 1991, 385.