Bázel, Athén, Valletta, Glasgow, Prága, Zágráb, Bologna, Torino, Dublin, Varsó, Kassa, Szarajevó, Lisszabon, Plovdiv, Vicenza, Trnava, München, nem csak olvasni tanulok meg a Népsportból, az európai városok nevét is onnan ismerem meg, már amelyiknek valamelyik csapatát összesorsolják egy magyarral, BEK, KEK, UEFA-kupa, KK, Ati 1972 őszétől ragasztja gondosan, szépen dokumentálva, spirálfüzetekbe az Újpest-meccsekről és a nemzetközi kupatalálkozókról szóló cikkeket, négy évvel később hagyja abba, onnantól én folytatom.
Ugyanúgy piros Technokol Rapiddal dolgozom, mint ő, a füzeteknek is pont olyanoknak kell lenniük, mint a korábbi albumoknak, őrzöm a hagyományt, három idénnyi meccs fér egy füzetbe, néha a Képes Sportból fotókat illesztek egy-egy tudósításhoz, ennyiben mégiscsak továbbfejlesztem az előd munkamódszerét. Az NB 1-ből nyilván csak az Újpest, a kupafordulókból viszont minden magyar csapat bekerül, még a Salgótarján és a Tatabánya is, meglep, hogy ők is részt vesznek a nagy európai klubcsapatok küzdelemsorozataiban, a tény felértékeli szememben a két bányászcsapatot, a szigorúan egyedül, magam ellen vívott gombfocicsatákban ezért aztán elég jól szerepelnek, az Újpest ellen persze ezzel együtt is esélytelenek.
Szabadidőmben általában a füzeteket lapozgatom, annyiszor olvasom el a régi beszámolókat, hogy fejből tudok idézni jó néhány szívbemarkoló mondatot, ma is, pedig immár több évtizedes emlékek, „Tóthról játékostársai örömükben letépték a mezt”, írják például a híres Újpest–Juventus másnapján, a 12. percben már 2–0-ra vezettünk a torinói 0–0 után, mégis kiestünk, 2–2 lett a vége, „meglepetésre a Juventus kezdett el focizni”, olvasható az első olasz gól után, ezekben a beszámolókban is mennyi fájdalom, mennyi kudarc van, épphogynemsikerülés, az Újpest akkoriban könnyen bejuthatott volna BEK-döntőbe, ráadásul kétszer is, két egymást követő évben, igaz, annyi ellenfelet nem kellett kiverni ehhez, mint mostanában, na de akkor is, ezekből az izgalmakból és elbukásokból szurkolóként kimaradtam, ez még bőven Ati ideje, csak olvasója vagyok a nagy meccseknek, olvasva égtek be az agyamba. Fájdítom magam a bosszús sorokkal, hol néhány percet kellett volna kihúzni kapott gól nélkül, hol a legrosszabbkor hibázott egy védő, piciken múlik minden, ahogy minden területen, most már tudom, ezen tanulom meg.
Törőcsik neve egy 1974 őszi Újpest–MTK kapcsán bukkan fel először, nem én ragasztom be, ez is Ati időszaka még, a tartalékmeccs összeállításában olvasható a név, szerényen húzódik meg olyanok társaságában, mint Rothermel, Noskó, Sarlós és Kellner, sok híresség, valamiért ők is a második csapatban játszanak aznap, ezzel együtt az MTK nyer 1–0-ra, nem úgy a nagymeccsen, azon 3–1 ide, sima idegenbeli győzelem, Törőcsik pár fordulóval később, október 16-án, a Pécs ellen kerül be az első csapatba.
Megyeri út, kora este, megismételt meccs, az eredeti félbeszakadt a villanyvilágítás meghibásodása miatt, túlzás biztos, de talán nem véletlenül, új korszak akart elkezdődni, másfajta fény égett onnantól, nem világos, miért tették be a csapatba, megsérülhetett valaki vagy az edzéseken dolgozott úgy az ifjú tehetség, hogy muszáj volt pályára engedni, és mindjárt kezdő, sőt mindjárt gólt is lő, ezzel együtt átlagos, 5-ös osztályzatot kap a Népsport újságírójától. Jobbszélsőnek jelölik, Bene és Zámbó támad mellette, Fazekas középpályás, ez furcsa, további nem kis érdekesség, hogy az ellenfél soraiban szerepel Tóth József és Kiss Sanyi, két későbbi újpesti csapattárs, valamint Zombori, aki a válogatottban, majd Franciaországban játszik együtt vele.
„A 69. percben Tóth A. balról rúgta középre a labdát, a védők is, Rapp is hibáztak és Törőcsik 3 m-ről spárgázva pöccintette a bal sarokba a labdát.”
Az első gól.
Lesz még hatvannyolc további az NB 1-ben, nem olyan sok a kétszázharminchat lejátszott meccshez képest, a válogatottban összesen tizenkettőt szerez negyvenöt találkozón, az előző a jobb átlag valamivel, 3,42, mindazonáltal méltatlanul alacsonynak tűnnek, meglepően szerények ezek a számok mind meccsmennyiség, mind gólok tekintetében, hány eredményesebb, sőt hasznosabb játékos futballozott azon a gyepen, amelyen bespárgázta első gólját, és mégis, mégis…
A tudósítás vége felé a szokásoknak megfelelően számba veszik a játékosok teljesítményét, visszafogott az értékelés, nem jelzi előre, mekkora zseni mutatkozott be az első osztályban, úgy látszik, nem tűnt ez aznap még nyilvánvalónak, ez olvasható: „Törőcsik kissé megilletődötten játszott. Igaz, nem is foglalkoztatták túl sokat.”
Látom később fényképen ezt a bizonyos első gólt, magát a pillanatot, lekapta egy fotós, jó pillanatban kattintott, csúszik a fiatal csatár csíkos mezben, hosszú hajjal, biztos rendkívül megilletődött lehet, első meccs, és azonnal gól, bár ki tudja, tény, hogy tényleg, a következő bajnokikon nem játszik, egy időre visszakerül a tartalékcsapatba.
Én erről mit sem tudok akkor, másodikba járok, nemrég kezdődött a tanév, szeretem a Somogyi Béla utcai iskolát, Galambos Zoli és Tóth Péter a két legjobb barátom, Bokor Éva néni a tanítónéni, jó osztály, plusz énekelek a rádió gyerekkórusában, Csányi László és Botka Valéria vezényel, ez délutáni elfoglaltság kétszer egy héten, Anyu ebédet hoz nekem ilyenkor, a langyosnál valamivel melegebb, mire odaér vele, hihetetlenül nagy dolog, hogy nem kell menzára járnom, a portásfülkében eszem meg az adagomat, valamiért beengednek oda ilyenkor, kétségtelenül kivételezett a helyzetem, mégsem utál senki miatta, legalábbis nem érzek ilyesmit, legfeljebb irigyelnek kicsit, ezt viszont jogosan teszik.
Tudom, milyen szerencsés vagyok, látok mindenféle szülőt, amikor vége a tanításnak, sokféle család van a világon, sok különös, velünk viszont minden rendben, normális élet, mindenki a helyén, gazdagok nem vagyunk, de szegények se, az iskolát szeretem, jól tanulok, nem csak másodikban, később is, aztán úgy alakul, hogy csak negyedik végéig maradhatok itt, akkor dönt úgy az egykori szép keresztúri lány, immár erőskezű, irgalmat nemigen ismerő, minden szálat kézben tartó családirányító nagymamám, hogy elparancsol onnan, nem csak engem, a húgomat is, akit aztán senki nem bánt, igaz engem se, az indok egyszerűen az, hogy nem válogatnak be a japán turnéra induló kórus öt vagy hat fiútagja közé, miért válogatnának, annyira nyilván nem énekelek szépen, a nagymama azonban tűrhetetlennek érzi ezt, úgy gondolja, alaposan meg kell büntetnünk az iskolát, az igazgatót és minden felelős illetékest, távozunk, jól megadjuk nekik.
Apelláta nincs, nem emlékszem legalábbis családi kupaktanácsra, senki nem vitatkozik a törzsfőnökasszonnyal, van tehát némi drill, de ez belefér az alapboldogságomba, nehéz ember a nagyanyám, ugyanakkor a szomszéd lakásban lakik, nem vagyunk tehát összezárva. Ami kellemetlenség szembejön, azt kirekesztem, ez a képességem ekkortájt alakulhat ki, az iskolaváltásos ötlet rosszul érint, de ki fogom bírni, át kell igazolnom, ez van, azzal nyugtatom magam, hogy praktikus része is van a döntésnek, úgy rémlik, ez érvként is felmerül, bár miért lenne szükség érvre, akkor inkább csak magyarázkodásként, nem, az is felesleges, ezt akkor utólag rakom így össze magamban, a lényeg, hogy az új iskola közelebb van a lakáshoz, elég később elindulni reggel, tanítás után meg gyorsabban érek haza, más kérdés, hogy hamarosan kiderül, itt minden rosszabb, kevésbé szeretem, mint az előzőt, továbbmegyek, egyáltalán nem szeretem. Az első év máris nagyon nehéz — felső tagozat, vélhetően egyébként is az lenne, hát még így, új osztály —, új tanárok, tantárgyak, a másodikról és a harmadikról (hatodik és hetedik) volt már szó, nyolcadikban találok magamra valamelyest, addig a foci teszi elviselhetővé az időszakot, és néhány könyv, mert megszeretem az olvasást, meg az anyukám persze, a világ legszelídebb angyala.
Ül egy délután a nagyszobában, kezében újság, nem sport jellegű, valami magazin, de a cikk, amit nézeget, a híres magyar futballistáról szól, tudja, mennyire szeretem őt, bár nem beszélek sokat róla otthon, alapvetően nem beszélek sokat, nevetve olvassa az írást, na hát, ügyes ez a Törő, azt írják, hogy amikor hátulról bele akarnak rúgni, csibészesen beleül a védők ölébe, így nem érik el, tetszik neki nagyon, talán azért mondja el, mielőtt úgyis elolvasnám, hogy felhívja a figyelmemet erre a fontos momentumra, hogy ne sajnáljam, amiért annyiszor felrúgják, sokszor el se találják ezek szerint, túljár a védők eszén, nem emlékszem, ezek után elmesélem-e, mi történt tíz perccel korábban, mekkora lépésre szántam el magam, amikor az iskolából hazajövet megláttam, hogy előttem sétál.
Majd kiesik a szívem, ösztönösen lassítok, rengetegszer láttam már errefelé, de ez most más, most mintha miattam teremtették volna ide, ilyenkor, délután, nonszensz, ráérősen baktat, kicsit úgy, ahogy Buenos Airesben a levonulásakor, csak most érzelmek nélkül, és valamivel még ráérősebben, a háta szabad, ezúttal nincs rajta nagy kilences, az enyém nem, azon iskolatáska lóg, követem, mint egy ügyetlen magánnyomozó, nem akarom, de nem tudok mást tenni, erre visz az utam, erre lakom, egyértelműen a Liesinger felé halad, akkor hát együtt megyünk ezen a hetven-nyolcvan méteren most, először ámulok el ezen, micsoda dolog, miféle véletlen, Budapest összes sörözője közül hogyhogy pont oda jár, ahol lakom, ugyanabba a házba, három emelettel fölötte egy gyerekszoba összes fala a képeivel van kidekorálva, nem beszélve a két albumról, amelybe a vele kapcsolatos írásokat gyűjtöm, napokon belül be fog kerülni a magazin cikke is, erről nem mernék beszélni neki soha, megszólítani se akarom, pedig eszembe jutott már, hányszor lett volna már lehetőségem erre akár a Liesingerben is, néha megyünk oda vacsorázni négyesben, szűk családilag.
A húgom Ebedlibe szerelmes, Törőcsik vele van itt a legtöbbször, előfordul, hogy szomszédos boxokban ülünk, ők söröznek a barátaikkal, mi ebédelünk vagy vacsorázunk, rántott húst sült krumplival, a magam részéről mást sosem, nagyon finom a rántott borda, hatalmas, híres, állítólag csak itt van ilyen, ha éppen együtt vagyunk, mindig úgy kell elhelyezkednünk, hogy rájuk lássak, ezt tiszteletben tartja mindenki, még a húgom is, hiába szerelmes, az én tekintetemről tudja leolvasni, mi történik a háta mögött, diszkrét vagyok, nem bámulom a hírességeket, legfeljebb lopva, őt is csak akkor nézem meg alaposabban, ha vécére indul, szólni nem szólok, köszönni nem köszönök, aláírást nem kérek, talán a reakciójától félek, talán máris annyira csodálatosan bölcs vagyok, amennyire csak egy gyerek lehet, nem akarom lerombolni a mítoszt, amit felépítettem, nekem ő idol, nem ismerős, elég nézni őt, nem akarom megismerni, nem mintha ne jutna eszembe minden egyes alkalommal ilyenkor, mi volna, ha felugranék az albumaimért, lehoznám és megmutatnám neki. Nem fogom.
Itt megy most előttem, ha nem gyorsít sürgősen, vagy én nem lassítok, menthetetlenül utolérem, néhány másodpercnyi időm maradt a döntésre, jelentős a sebességkülönbség, azonnal elhagynám, ha mellé érnék, na de onnantól ő nézne engem hátulról, feltehetően megismerne, annyiszor látott már, tizenhárom vagyok, harminckét év múlva a Thököly úton lesz majd még egy kikerülhetetlen találkozás, egyszerűen leül mellém a Terefere presszóban, onnan fog majdnem könnyes szemmel felállni a csípőfájdalmai miatt, ugyanez a csípő itt még becsülettel hordja a súlyát a Liesinger felé, 67 kiló, tudom ezt is, most már tényleg döntenem kell, mi legyen, lassítsak és nézzem, ahogy eltávolodik, vagy megelőzzem, esetleg átmenjek a túloldalra, megállok, hirtelen mozdulattal lekapom a táskát a hátamról, előveszem a matekfüzetemet, most kezdtem újat, a közepe üres még, kitépem a kockás lapot, megvan a toll is, verdeső szívvel indulok, utolérem, bocsánat, kérhetek egy autogramot, megáll, persze, és már írja is a jól ismert aláírást, megköszönöm, azt mondja halkan, szívesen, megállok, hosszan, hosszan ügyködöm, lassan teszem vissza, nagy műgonddal a táskába a tollat és a papírt, aztán várok, hadd érjen be a Liesingerbe, most már végképp idétlen lenne, ha megelőzném.
Megjelent a Műút 2015050-es számában