A mama Blikket olvas, jobbján a papa egy táblagépen sakkozik. Láthatóan összetartoznak, mert a mama többször odafordul hozzá, és valami csodavitaminról beszél neki. Pontosan nem értem, mit mond, a papa sem reagál, belefeledkezett a játékba. Idősek, ketten együtt legalább százötven évesek. Hogy a táblagép miatt olyan fura az öreg vagy mástól, nem tudom. Mellettük a fiatal fiú egy videót néz a mobilján, a fülében fülhallgató, idétlenül vigyorog. Kettővel odébb egy lány lakodalmast hallgat kihangosítva, nem érdekli, hogy esetleg más az ízlésem. Szinte mindenki kezében van valami kütyü, ettől kicsit befeszülök.
Onnan tudom, hogy feszült vagyok, hogy ilyenkor úgy szorítom ökölbe a kezem, hogy a hüvelykujjamra zárom a többi ujjamat, mint a csecsemők. Most is.
Szeretem Kölnt. Láttam ott egy festményt, ennyi elég. A BKV-bérletünkről a Museum Ludwig pénztárosa elhitte, hogy diákigazolvány, így fél áron mehettünk be a Der Blaue Reiter-kiállításra. Franz Marc és Wassily Kandinsky egy expresszionista csoport tagjai, sok kékkel meg sok lóval, meg ott volt még Salvador Dalí is. Sosem rajongtam Dalíért, de a Der Bahnhof von Perpignon letaglózott. Megpróbálhatnék beszélni a képről. Amindenegyenlőafestménnyel. Ez szar így, érzem én, be is fejezem. Egyszerűen beledöngölt a nem tudom, mibe, saját magamba. Huszonkét percig álltam ökölbe szorított kézzel előtte, a barátaim mérték az időt. A kiállítást nem néztem tovább innentől, nem fért belém több.
A törött farkú széncinkét megtartjuk vagy kidobjuk, kérdeztem anyámat, de nem vártam választ, részemről már el volt döntve, a porcelánfiguráknak, gyertyatartóknak, hamutálaknak, és hasznavehetetlen kisvázáknak menniük kell. Felújítjuk a lakást, ami jó alkalom a sok kacat selejtezésére. Nagyapád hozta nekem a veresmarti vásárból, úgy hét éves lehettem, anyám ennyit mond, én elszégyellem magam, és minden kidobott béna kis csetreszt visszapakolok a polcra.
A fejéhez képest túl nagy a bácsi füle. Még mindig játszik, de a néni már elrakta az újságot, és belekarolva figyeli a lépéseket.
A szemünkkel és a szánk körüli izmokkal hét-nyolc érzelmet tudunk kifejezni: örömöt, meglepetést, félelmet, szorongást, haragot, érdeklődést vagy undort. Az arckifejezésünk nagyrészt szándéktalan, csak bizonyos szintig vagyunk képesek befolyásolni. Az enyém kontroll nélküli, azt csinál, amit akar, hagyom. Egészen addig, amíg a botox mellett nem döntök, vagy a beesett arcom kockává nem alakul. Néha túlságosan is kifejező, mondják, ez kicsit zavar. Bizonyos helyzetekben előnyösebb a pókerarc, ez meg nem érdekel, mert szavakat visszanyelni is éppen elég. Néha az arcom rezzenéstelen, ilyenkor az érdektelenség tükröződik rajta, ijesztő. De inkább büdös lábam legyen, mint komplexusom.[1]
__________________________
[1] TS