Lejövök a hegyekből, lejövök a sasok közül, le a rohadt gengszter városba, lejövök a szent albán hegyek közül, ezek meg itt fosnak tőlem, példátlan rondaságom igazságával nem mernek szembenézni. Szóval állok ott, egyszer csak látom Lovagot, ahogy fejét lógatva battyog kifelé, bazinagy könyvvel a hóna alatt, fel se néz, úgy nyitja az ajtót, és nekijön a hegynek. Na mi van, mondom, leszakadt a redőny?
Mostanában a mágiával foglalkozom, mondja erre, példátlan, érted, mágiával foglalkozom, azt hittem, eldobom az agyam, Lovag, aki életében még semmivel nem foglalkozott, azt mondja nekem a Felszab téren, délután fél kettőkor, a rohadt novemberi ködszitálásban, hogy a mágiával foglalkozik. Hónom alá kaptam és behurcoltam az Ibolyába, hogy megtudjam, mi a lófaszt akar a mágiával az én elmebeteg barátom.
Ódzkodott-móckodott, morgolódott, hogy hagyjam békén, rossz passzban van, de én persze nem hagytam békén, belédiktáltam egy konyak-kávét (vagy kávé-konyakot? Ezt sose tudom, szóval egybeöntve), ettől aztán egy kicsit ellazult, a szeme elpárásodott, és végre nagy nehezen kinyögte, hogy exorcizálni akarja Patríciát. Azt hittem, beszarok a röhögéstől, de közben alapvetően és mélyen megdöbbentem, és beláttam, hogy az én Lovagomon nem egyszerűen szerelmi bánat tombol, hanem az az eszement picsa simán gajra vágta és kiherélte.
Péterfy Gergely: A tűzoltóparancsnok szomorúsága, Palatinus, 2000, 36–37.