Késmárki Lali végre nekiláthatott, hogy átnézze újra a színház műsortervét, amivel egy óra múlva jelentkezni kell Durucz elvtársnál, a városi Pártbizottságon. Nagyon félt ettől a találkozástól, bár a műsorterv elég megállapodottnak látszott, minden darabhoz mellékelve volt az eszmei mondanivaló, kivéve a Három a kislányt, ehhez nem tudott kitalálni semmit, szorongott is miatta, a darab bemutatását mindössze egyetlen mondattal indokolta: „A fővárosban nemrég felújított nagysikerű, klasszikus dalművet színházunk is műsorára tűzte.”
A találkozás Durucz elvtárssal barátságosabb volt, mint gondolta volna. Az agit. prop. titkárra nem kellett egy percet sem várni, azonnal fogadta őt, átvette a három gépelt oldalt a 181színház műsortervével és becsúsztatta az asztalon heverő iratok közé.
— Majd egyszer elolvasom — mondta kedélyesen —, ha sok időm lesz. Késmárki elvtárs úgyis jobban ért hozzá, mint én. — Durucz elvtárs pirospozsgás arcából csak úgy sugárzott, hogy kedveli az élet örömeit, ez meglátszott az ebéd maradékából is, amely még mindig ott gőzölgött az irodában egy kis asztalon: marhapörkölt tarhonyával és uborkasalátával. A hosszúkás pohár aljában kétujjnyi sör gyöngyözött. Durucz elvtárs valami erős kenőccsel szorította hátra a haját, a tarkóján rövidre nyíratta, s inkább az ötödik tenornak látszott egy munkás dalkörben, mint a párt hivatalnokának.
Kardos G. György: Jutalomjáték, Ab Ovo, 1993, 180–181.