Egy pillanatig sem hittem, hogy a folyékony kolosszus, amely már emberek százait nyelte el, amellyel egész fajtám évtizedek óta hiába próbálja a legcsekélyebb kapcsolatot is létrehozni, amely tudtán kívül ringat itt, mint egy porszemet, megindulna két ember tragédiáján. De tetteinek mégiscsak volt valami célja. Igaz, ebben sem vagyok egészen biztos. Ám ha elmegyek innét, végképp lemondok arról a talán csekély, talán csak a képzeletben létező lehetőségről, amit a jövő rejteget. Szóval — éveket töltsek azok között a bútorok és holmik között, amelyeket együtt érintettünk, abban a levegőben, amely még az ő lélegzetét őrzi? Miért? Azt remélem talán, hogy visszajön? Nem. De él bennem a várakozás; csupán ez maradt utána. Milyen beteljesülést, megcsúfoltatást, milyen gyötrelmeket várok még? Nem tudok semmit, de rendíthetetlenül hiszem, hogy a kegyetlen csodák ideje nem múlt el.
Stanisław Lem: Solaris, Murányi Beatrix fordítása, Európa, 1968, 185–186.