Óh, őszutók, telek, sara a kikeletnek,
altató évszakok! dicsérlek és szeretlek,
amiért szomorú agyamat-szívemet
légies sírral úgy körűllebegitek.
Egy nagy síkon, ahol téli vihar diderget,
s hosszú éjeken az érckakas mind rekedtebb,
lelkem, melyre alig hat tavasz és meleg,
most hollószárnyakon hasítja az eget.
Semmi sem édesebb, ha a gyász keze dúlja
régóta a szivet és zúzmara lepi,
óh sápadt évszakok, égövünk urai,
mint fakó éjetek állandó, mély borúja,
— vagy, máskor, kettesben, holdtalan éjszakán
elaltatni a kínt egy hazárd nyoszolyán.
Charles Baudelaire: Köd és eső (Szabó Lőrinc fordítása)