Egy busz, délután, napsütésben
utasai seholse éppen
utasai már messze, messze
egy kicsit féloldalra dőlve
nem merőlegesen a földre
de azért biztosan a talpán
ahogyan tán egy mammut régen
tél és nyár között az útszélen
elülső kerekei hóban
vázán megdermedt, fehér hózaft
pofáján fagyott jégszőrszálak.
Ilyen busz! de csak félig; hátrább
mintha az ifjúkorát látnánk
(oda másfajta nap süt: nyári)
fényes testén a nap szikrázik
ablakaiban karcsú pálmák
s viszi, hozza a szél a lármát
s szinte súrolnak a sirályok.
Egy ilyen emlékműre vágyok.
Kántor Péter: Emlékmű
K. P.: Hogy nő az ég, Magvető, 1988, 87.