A repkénnyel befuttatott kis ajtó előtt álltam. Mindig tudtam, hogy egy napon rátalálok. A szívem zakatolt, a kezem reszketett. Gyerekkorom óta sóvárogtam a hegyiek világa után, azóta, mióta nagyapám először mesélt róla. Képeket is mutatott az ösvényről, mely odafentre vezetett. Ő maga egyszer járt ott. Akkoriban még lehetett oda látogatni, nagyapámat az egyik másod-unokatestvére hívta meg. Ma már az ilyen távoli rokonság mit sem számít, nem kaphatunk látogatási engedélyt.
Immár harmadszor rendezzük meg a Szöveggyár-tábort a 15–20 éves korosztály alkotói számára a miskolci Vasgyárban 2013. július 22–26 között. A folyamatos műhelymunka, a résztvevők írásainak elemzése mellett szakmai előadások és kreatív projektek színesítik a programot. A tábor vezetői: Zemlényi Attila és kabai lóránt. További felkért előadók: Antal Balázs, Gaborják Ádám, Jenei László, Lakatos István, Sopotnik Zoltán.
Kellőképp messziről nézve úgy tűnhet föl, nemhogy van értelme, de még hatékony is — „öröm nézni, hogy fejlődik” —, a hogyan árnyékában fellázad a halványan; dehogy fog bárki is ránézni, a korong pörög, nézzük mi, a béna csend — a vereség őszinte öröme. Mégis veszem a kalapom, hogy a matematika alapaxiómáit megkérdőjelezzem, de legalábbis kissé szelektíven alkalmazzam, és azt mondjam, hogy 1+1≠2, hanem 1+1≈2; mert ha 1=1/2+1/2, valamint 1/2=1/4+1/4, és így tovább, akkor beláthatjuk, hogy kizárólag közelítő értékeink vannak, és ebből egyenesen következik, hogy azon a legendás versenyen, melyen a teknős a táv felét kapja előnyként, nemcsak Akhilleusz nem lesz képes utolérni a teknőst, de a teknős sem érheti el soha a célt. Valaki mégis mindig nyer, helyettem is; már csak a nullával való osztást kellene megoldani.
A Hungarikum-e a líra? szövegei azt vizsgálják, hogy mennyiben tartható a líra kanonikus helye a magyar irodalomban, a líra mint magyar kulturális unicum hipotézise, s ez milyen összefüggéseket mutat az intézményrendszer és kánon változásaival, valamint az irodalom jelenlegi társadalmi helyzetével. Mindezt 45 kritika és esszé segítségével teszi meg, melyek nagyrészt mind a 2000-es években jelentek meg különböző prominens lapokban, kötetekben. Borbély Szilárd kritikai tevékenysége azért is fontos, mert meglehetősen széles horizontot fog át: írásai a modern/késő modern, valamint kortárs lírában egyaránt kalandoznak, külön öröm, hogy nagy hangsúlyt fektet a kortárs fiatal szerzők megismerésére és bemutatására.
Június 13-án este mutattuk be a Pepita Ofélia Bárban Málik Roland összegyűjtött prózáinak kötetét, mely a Műút-könyvek sorozatában látott napvilágot. Az esten A fehér út című kötet írásait Antal Balázs méltatta. Az ezt követő beszélgetésen Sopotnik Zoltán kérdezte Nyilas Atillát, a kötet sajtó alá rendezőjét, valamint Antal Balázst. A beszélgetésbe bekapcsolódott Málik Zsolt, Málik Roland bátyja is.
Barátom viccből a sínre fekszik,
vagy hősködésből vagy szánalomkeltés végett.
Még látszólag együtt vagyunk,
oda kell figyelni az ágyválasztásra, mondom,
ahol fekszel, fontosabb, mint a fogmosás.
Ezerhold királya egy kígyónak ígéri a lánya kezét, s mikor rájön, hogy egy szépséges daliával van dolga, fogja a bőrét, és a tűzre veti. Az ifjú menekülni próbál előle, kiveti magát az ablakon, ám a nyakát szegi, amin immár semmilyen gyógyír nem segít. Ekkor a királylány elhagyja az atyai házat, s miután egy rókától megorrontja, hogy igenis van gyógymód a szerelme bajára, ügyes csellel megöli a rókát, majd a vérével, továbbá holmi madarakéval bekeni a sérült ifjút, akiről idő közben az is kiderül, hogy hercegi ivadék, így a királylány végre férjhez mehet.
A kéziratok sok mindenről vallanak. Köztük olyanok dolgokról is, amelyek sokáig senkinek nem tűnnek fel. A kinyomtatott szövegek élik a maguk életét, elszakadnak a kéziratoktól, ahogy a szerző élete is elszakad az író egykori, valóságos életétől. Újabban elterjedt az a vélemény, miszerint a szerzőt az olvasók alkotják meg, a szövegben csak az olvasó terpeszkedik el, kiszorítja onnan a teremtő zsenit, aki pedig mindent tud és sokkal jobban. Sokáig így tudtuk. De aztán kiderült, hogy a szerző se nem teremtő, se nem mindentudó, és a legkevésbé se a szöveg ura, hanem egy nagy mafla, egész pontosan egy nagy rakás fikció, vagy finomabban szólva konstrukció, az irodalomtörténészek garázsában összedobott tákolmány, bontott alkatrészből, szövegdarabokból, intertextusokból, kulturális lim-lomból összebarkácsolt ködkép csupán a kedély láthatárán. Ne tulajdonítsunk neki sokat, és főként ne dőljünk be a kultuszok körül serénykedő haszonlesőknek, legyenek azok jámbor filoszok vagy véres szájú politikusok, akik Pilinszky- vagy Weöres Sanyika-versekkel akarnak háborúra, gyűlöletre, diszkriminációra uszítani. (Nehéz lesz, valljuk be, sokkal inkább Petőfivel vagy Adyval kellene nekik próbálkozni, de még inkább Wass Alberttel vagy Erdélyi Józseffel.) Vagy épp Csokonai-citátumokkal kívánnák az Unióellenes közhangulatot tovább korbácsolni. Na, itt már lehetne némi fogást keresni…
életben maradtam,
fájdalmam végül is nem volt
inkább a megalázottság és a
kapaszkodás önmagamba, ami
feszült bennem, s ahogy ez a
feszület tartott, ahogy ez megtartott
aznap beülsz egy moziba és megnézed
háromdés felbontásban a múltadat
azt a hatvannyolcas koncertet
amiről hatvannyolcban nem is hallottál
másról sem ami azt illeti pedig
hatvannyolcban történt egy s más