Kőművesfeleség

Hogy jussak ki ebből a házból
a mész beszivárog a bőröm alá
arcom, mint vakolat pereg.
A hajamat húzza le a lefolyó,
a konyha léket kapott és süllyed.
Hogy jussak ki ebből a házból
a mész beszivárog a bőröm alá
arcom, mint vakolat pereg.
A hajamat húzza le a lefolyó,
a konyha léket kapott és süllyed.
A miskolci Észak-Keleti Átjáró Egyesület gondozásában megjelent az Átjáró című interdiszciplináris folyóirat első száma, melynek tematikája az ipari örökség.
Gyűlölöm Berlint, mindig is gyűlöltem. Nem bírom a berlini dialektust, a szürke házakat, az U-Bahn szagát, a levegőben vibráló hisztérikus német birodalmi fontoskodást. A sörüktől hányok, elég ha meglátom a címkét, bármerre nézek, mindenütt öreg emberek és kutyaszar. Ráadásul időközben megkaptuk az egész várost, mintha nem lett volna bőven elég a fele is. De legjobban a berlini taxisofőröket gyűlölöm. Nehéz időket élünk, és ilyenkor nem jókedvében lesz valaki taxisofőr, hanem vagy mert nem talál más munkát, vagy mert kirúgták a rendőrségtől, vagy mit tudom én. Mindenesetre a berlini taxisofőrök olyanok, mint megannyi pattanásig feszülő íj, agresszíven vezetnek, folyamatosan átkozódnak, bikanyakúak, és rasszista poénokkal szórakoztatnak. Ők a nép hangja, amivel hányszor, de hányszor szembesültem már: „Weismann? Zsidó, mi? Elfelejtették elgázosítani, hahaha?”
Emberek másznak elő a házból,
a kerítés mögötti bokrok közül,
csíkos kabátjukat széttárva
testüket az izzó korongnak kínálják.
Trappol Pódoliában az ugaron, Bukovinában a sárga dombok mentén üget, mintha indián volna, de nem egészen. Ahol tüzet gyújtottak és még májusban is ég a tarló, gyerekek kapálnak kék kötényben. Dnyeszter partján műanyag flakont gyűjtenek. Rohan az ukrángyerek szakadt tornacipőben az Orosz sztyeppén, se lova, se tyúkja. Csernovicban német iskolába, Odesszában a repedt és vizes gangon szökdel, lóg a szeren, bottal labdát piszkál. Hátha nagy focista lesz belőle egyszer. Gyévocska, málcsik, kiabál anya, kész az uzsonna. Mikor anya észrevesz minket, megkérdezi a szomszédját, honnan jön el az idő, mikor én is csak úgy elutazhatok innét?
Kihallatszik a szöveg egészéből a vak király töprengése. Elfogadja a sorsát, mint rosszban a jót: az alkalom hiánya formálja az emberi természetet. A jóság pőre, a király meztelen: Fellinger Domonkos ruhátlan testét kiemeli a sötét térből a hideg fény. A védtelen magány képe: látják, ő nem lát, és látóként nem látunk mi sem. A lényeg a homályban ragad.
A József Attila Kör szervezésében május 31-én, pénteken 17 órától kerül sor folyóiratunk online társlapja, a Dűlő 007-es, legújabb számának bemutatójára a Lumen Kávézóban (1088 Budapest, Mikszáth Kálmán tér 2–3.).
Az ágy négy sarkához rögzített,
frissen mosott lepedőn elég volt
egyetlen apró ránc,
hogy végül képtelen legyek
elaludni rajta.
A Voproszi Lityeraturi című közkedvelt irodalomtudományi lap (magyarul: Az irodalom kérdései) a posztmodern utáni költészeti állapotot taglalja Jevgenyij Abdullajev nagyszabású áttekintésében Taskentből. A költészet és a nemköltészet között (s nem a költészeten belül) húzódik manapság a határvonal, írja. A romanticizmus és az epikus személytelenség közt a másik megnyilvánulásának a megjelenítése az átmenet, ez foglaltatik bele a lírabeszédbe. Prozódiailag pedig a szillabotonikus (kötött szótagszámú hangsúlyos) és a szabadvers között megteremtődik a heteromorf verselés.
Nyárnyi szemhunyás.
Lefedve a tó halszeme.
Már látni. Visszaaludni valami
régi reggelig, jégvirágos ébredésig.