Fenn a tanyán megszűnt a nagy téli némaság. Sőt a kezdeti kotyogás ideje is elmúlt, amikor a befagyott vízesés belsejében elindultak a szivárgások, és a megiramodó cseppek utat mostak maguknak a jégtömbök alatt. Már kisebb patakokban zuhogott, csobogott a víz. A könnyű zaj nyitánya volt annak a későbbre várható fülsiketítő robajnak, amelyről már volt fogalmam, hiszen ősszel, amikor idejöttem, betöltötte a környéket, mint valami hatalmas hangszekrényt. Időnként azonban már most is eget-földet rázó dübörgés tört ki, amelybe az egész ház beleremegett. Ilyenkor kiszaladtam a teraszra, és sokszor még időben kiértem hozzá, hogy lássam, hol omlik alá egy-egy jégtömb, miközben darabjaira hullik, és követ, sziklát sodor magával a mélybe. Vacsora után a távcsővel még egyszer utánanéztem, honnét estek le a jégtömbök, és, amennyiben tényleg megtaláltam, feljegyeztem a hónapok óta nyitva heverő naplóba hűlt helyüket, amelyeket pontosan be tudtam mérni a látómező rovátkáinak a segítségével.

Madridba utazom. Úgy döntöttem, színes ruhákat viszek, feketét nem. Pedig szeretem a fekete nadrágomat, kinyúlt színes pólóval és fehér zsabós inggel is jó, de mielőtt elindulnék, átöltözöm, a kék farmert veszem fel inkább. Előkeresem a szekrényből a derékig érő barna dzsekit és a bordó bőrtáskát, így fogom járni a várost. A készülődés legutolsó pillanatában kilakkozom a körmömet vörösre. A piros színt szereted, feltűnő, illik hozzád, van egy nagyon piros bakancsod, az a kedvenced, mondod, mutatod is, lefotóztad, de veszel majd egy ugyanolyan citromsárgát.