Kapott egy emlékművet. Ma a forgalmas metrópont mellett áll a berlini gyerekek szobra. Több ezren botlanak itt el naponta, mert folyton építkeznek körülötte, de kerékpárt is lehet a szoborhoz kötni. Vagy ráülni és hamburgert enni. Évekig észre sem vettem őket, mert mindig takarja valaki. Isznak, cigarettáznak, koldulnak és kutyát pisiltetnek a talapzatánál a metropunkok. Sűrű itt élet, amolyan gócpontban állnak a gyerekek, s ha hús-vér testük volna, eszembe jut, milyen gyorsan eltaposnák őket.

Volt osztálytársnőm fia is teniszezik, kinn laknak Párizsban, a gyerek überfrancia, tuti ranglistás lesz egyszer. Most labdaszedő. Szkájpolok velük, a gyerek mesél. A Roland Garros tök jó. Például nem kell iskolába járni. Szívatnak? Igen. de megéri. Beosztják a napomat, mikor keljek, mikor feküdjek. Mikor meditáljak. Akkor lefekszem, hanyatt a betonra, és a tanult technikával csak a meccsre koncentrálok.
Kelj föl, öcsi, indulunk.
Utána jön a huszonöt perces bemelegítés. Tapsra indulni, sprint, gyorsan, aztán vissza. Labda nincs, azt majd csak a pályán. Nem baj, labdában jó vagyok, tökéletesen gurítok, és mindig elkapom. Beosztanak a centerpályára, férfi elődöntőre, fogom majd az izzadt törölközőt, figyelem őket, mikor néznek rám, mikor kérnek labdát, mikor frissítőt. Ilyenkor azt képzelem, én vagyok ő, szinte tudom a gondolatatait, még azt is, hogy hová fog ütni legközelebb.