Menjek má’ el anyámba. De előbb
borotválkozzak meg. Nem? Akkor keressek
mást. Büdös vagyok, zuhanyozzak le.
Fegya szippant egyet a hajnali sötétből. Megigazítja a hátizsákot, furcsa a vállán a pakk. Beletúr a csomagba, kihalász egy sapkát, megszámolja a pénzét, összehúzza a kabátját, aztán nekivág a vasútnak. Az első kereszteződésnél elbizonytalanodik, itt nem körforgalom volt. Most akkor merre van a vasút. Elindul jobbra. Két sarok után visszafordul, valahogy nem emlékszik. Megint egy ismeretlen kereszteződésbe ér. Szembe épp jön egy kapucnis biciklis, elé áll, álljon már meg, mondja meg merre menjen.
Brioni szögre akasztja a biciklijét. Mostantól gyalog jár, ez a hónap már fagyos, és szembefúj, hiába a meleg pulóver, kabát, sál. Péntek délután narancssárga ételeket készít, annyit, hogy hétvégén se kelljen főznie. Sárgaborsó, sütőtökleves, narancslekváros süti, sárgabarackos töltött csirkemell. Hogy a vidámság itt maradjon, ne szálljon el, mint a szeretők. A szeretők nem narancsszínűek, hanem illanó szürkék. Miután elhagyják Brionit. (Akkor kell lefényképezned, mikor összeütöm a lisztes tenyerem, füstgomoly lesz belőle.)
azt mondja, ott lenni valakivel, aki élete végén semmi másra, csak megnyugvásra vár, arra, hogy fogd a kezét, simítsd a ráncait, nedvesítsd be a törölközőt és tedd a homlokára, aztán ne beszélj, csak legyél ott, figyeld, hogyan lélegzik, veszi az utolsót, akkor megkönnyebbülsz. Azt mondja, nem, nem úgy, hogy hálaistennek, hogy így, hanem hogy hálaistennek, hogy így.
Azt meséli, hogy örökbe fogadni egy gyereket, miután tizenöt éve próbálkoztak, nem megkönnyebbülés, hanem félelem, félelem attól, hogy az anya meggondolja magát, vagy előkerül az apa, hogy határidővel kelni, feküdni nem jó, nem lehet felhőtlenül örülni a kiságy derűjének, várni, hogy a gyámügy pecsétje végre csattanjon, és akkor még mindig ott a félelem, egyszer meg kell mondani a gyereknek, hogy ki is ő.
amint leért a gép kereke a kifutóra,
a nehézkedéssel te is a
tüdőmre térdeltél, vagy lehet, hogy
még beljebb, lélekebb.
soha. többé. nélküled.
fényesre nyalt eresztékeim újra és újra megnyalják
a permethideg hullámok, erőből körbemosnak,
kilúgoznak minden kapupántot, szívlakatot, ölelő
csavaranyát. vén kecske, sós lével folyik a rozsdás föld,
patakokban erózió, egyedül a kilátótorony
marad, kikezdhetetlen fémtest...
Már megint a déli oldal. Minden évben meghívást kap a vízparti nyaralóba. Megérdemli, a kollégái szerint ő egy angyal. Széttárt szárnyú védőangyal, fehér bőrrel, hosszú fehér klepetusban. Angyal? Soha semmi angyali nem volt benne, egyedül a bőre fehér. A klepetusokat utálja. Széttört szárnyú angyal. Naphosszat a vizet bámulja, ül a parton, bal válla, bal combja sül le, nem forog a napon, nem érdekli a nyaraláson megszerezhető, egyenletes barnaság. Nézi a fürdőzőket, a vitorlás háromszögeket, felhőket, felhők tükrét. Napot, naplementét. A pecásokat nem. De az úszó algát, nádat, tarlótörmeléket órákig. Pihen. Nem gondolkodik, nem telefonál, számítógépet nem hozott.
2013. szeptember 10-én (kedden) 19 órától a Kalicka Bistróban (1077 Budapest, Rottenbiller u. 32.) mutatjuk be augusztusi, 2013040-es lapszámunkat.
ahogy a vér megfordul / gyors ez a dagály / Tönkrement a Föld / Ökölbe szorítva hallgatok / pedig anyát akartak faragni belőlem / Mindkét oldalon sok szélhámost látok / Akkor legyen Canossa! / Lehet állva is bolyongani / „Örülni”
Nem jótékonykodnék. De kifizetném az Irodalmi Sátor egyéves büdzséjét, hogy mindenkit meg tudjunk hívni, aki idén elmaradt. Vagy küldenék élelmiszerszállítmányokat éhező poétáknak. Kiadót alapítanék, kiváltva az NKA-t. Támogatnék. Felvennék egy jó szerkesztőt. Nem is, kettőt. Vennék jó könyveket kintről, és fordítókat alkalmaznék. Adnék el jó magyarokat. A fordítók közt is vannak éhezők. Papír alapon adnék ki folyóiratot, és olyan szerződésem lenne a terjesztőkkel, hogy a Metropol mellé adnák a lapomat.