A férfi, aki a bankba tartott, megtorpant a lépcsőn, és másodpercekig bámult rám, mielőtt felfogta, hogy mégsem vagyok halott. Az arca felragyogott, zavartan mosolyogni kezdett. Azt hiszem, legszívesebben integetett volna nekem, de aztán biztonságosabbnak találta, ha békén hagy. Odakint a Har-Frostban először kicsit kételkedve fogadtak, minthogy most be kellett látniuk, hogy a pletyka, amit egész hétvégén nagy buzgalommal terjesztettek, nem igaz, de annak ellenére, hogy az ő arcuk is felragyogott, amikor megértették, hogy a halott feltámadt és megjelent, ráadásul munkaoverallban, túlzás lett volna azt állítani, hogy az esemény alapjaiban megrengette Fuglafjørđur életét; mindent összevetve ha bármi különbséget is észlelhetünk 1989 és, teszem azt, 1988 vagy 1990 nyara között, az azért van, mert az adott évben a Uriah Heep fellépett a sportcsarnokban, és Feröer minden tájáról ideözönlöttek az emberek.
Amikor Jonas Vidde visszatért a háborúból, olyannyira megváltozott, hogy akik összegyűltek a köszöntésére a kicsi állomásépület előtt, alig ismertek rá. Nincs okunk eltitkolni, hogy némiképp csalódást okozott, és a hurrá-kiáltások lelkesnek szánt hangerejét elsősorban az vetette vissza, hogy egyszerűen nem olyan volt, amilyennek egy háborús hőst elképzeltek. Jonas Vidde csapott válla lógott, az arcvonásai gyöngédek voltak, már-már nőiesek.
Egyik este lefekvéskor, miután az apa leült az ágy szélére, a kislány szinte szégyenkezve azt mondta:
— Te apu, miért van az, hogy néha az egész világ olyan vacak?
— Szerinted az?
— Igen.
Pázsit, kavics, kapu, aszfalt. Pázsit, kavics, kapu, aszfalt. Várom, hogy leessen a hó.
Hálóingben állok.
Nézek ki az ablakon, addig nem mozdulok innen, míg meg nem érkezik.
Pázsit, kavics, kapu, aszfalt.
Mereven kell néznem, nem szabad pislogni, fázom.
Hangtalan, csendes a ház. Most veszem csak észre — ahogy egyedül állok a gyerekszobában az emeleten —, hogy része vagyok a hangtalanságnak, összpontosítok, várom, hogy megtörje valami a csendet. Zörejeket, hangokat kellene hallani egy ilyen régi épületben, de nem hallok semmit. Csak magamat hallom és a szobát látom, és igyekszem nyugodtan lélegezni, nem kapkodni a levegőt, ahogy a testem kívánná.
Valami történt apa fejével. Nekem így magyarázták: elpattant odabent egy vékony húr. Úgy képzeltem el, mint egyfajta horgászzsineget. Azzal már volt dolgom. A foszladozó fenekezőzsineg elszakad, amikor a hatalmas hal ráharap, majd hirtelen rájön, hogy ostobaság volna felúszni és meghalni, ehelyett inkább életben marad odalent a mélyben. És ilyenkor szokott a zsineg elpattanni. Igen, egy hatalmas halat képzeltem el apa fejében; egy tőkehalat, az állkapcsában zsinegvégen lógó horoggal. Szabadon úszkálva.
Elsőként egy egyszobás lakást nézünk meg a belváros egyik mellékutcájában, a keleti városrészben. Hátul az udvaron hintaállvány, körülötte fák, azt hiszem, rálátni a közeli parkra. Egy évre adják ki, de a szerződés meghosszabbítható. Később talán sikerül nagyobb lakásra cserélnie. Ha a helyzet megváltozik. Ezt mondtam a telefonban, amikor megbeszéltük, hol találkozunk.
Ma fog anyám meghalni. Augusztus utolsó napján. Ugyanazon a napon, mint Diana. Csak Diana óránként száz kilométeres sebességgel halt meg. Anyám meg végtelenül lassan hal meg.
