Már megint itt vagyunk.
Azt mondod,
ideje az őszinteségnek, de
rég nem tudom,
hogyan mondjak igazat.
Mint valami többfunkciós, univerzális
háztartási robotgép, cserélgetem a
szerepeimet, ahogy
egyre többféle űrt kell betöltenem.
A temető melletti kocsmákat nevezik így.
Jutott eszembe, miközben, szivattyú hiányában,
a pincédben lapátoltam a leszivárgott vizet
egy piros felmosóvödörbe. A tüdőd váladékkal
telt meg — így mondták anyámék —, egy alkoholista,
aki felszökő gyomortartalmát állandóan félrenyeli,
a szervezeted úgy töltötte fel a mellüreget újra
és újra. Görcsösen markoltam a nyelet, májfoltos
ujjak a talpas poharat. Minden egyes lapáttal
közelebb vittelek a fulladáshoz. Nem tudtam
elképzelni, hogyan ölheti meg egy test önmagát.
Mikor megérzem a nyakadon
a halottaim kiguberált kölnijét,
kedvem támad üveget fújni a tüdőbe,
majd gyöngyöző tenyérrel tudni, hogy
összetöröm, amikor már a hullámok
alján nézed, ahogy a levegő és a víz
érintésén lebegek.
zene a fülben. kinézek a buszablakon —
megtorpanok képlékeny valóságom üvegperemén.
f-molltól betépve kanalazom az ideggyenge pillanatot,
míg sárga fakarmok kaparásszák a sötét felhőajtót.
az előbb még üres ülés voltam, maroknyi rátévedt napfénnyel,
mostanra egy madárörvény magja lettem.
a nyugalom tűkön ülve lebeg bennem.
Miért írsz verseket? — kérdezte tőlem egy kívülálló, az élet más területén egyébként sikeres ember egy alkalommal. Miért írunk verseket? A fű zöld, az ég kék.
Van-e a versnek haszna? Reviczky Gyula már a tizenkilencedik században azt írta: „Nálunk a versnél úgysincs ártalmatlanabb portéka: olvasatlanul marad.”
Na, ez nem változott. Miért hát ez a versírási düh? Honnan ez a rengeteg értékes anyag? Miért gondolja ma egy fiatalember, hogy versben kell megszólalnia?
A díjakat ma délután adtuk át Miskolcon, a díjazottakat és műveiket a korábbi évekhez hasonlóan tematikus hétvégén mutatjuk majd be a Műút portálon május 12–15. között.