éjjelente szaggatott kép vagyok melletted
ahogy a sziluetted pontjait összekötve nézem
hullámzó mellkasodon a tengert
és amikor nem figyelsz lebukom a bordáid mögé
A fájdalomnak nincsenek tájai.
Te jó szobrász vagy.
Hétfő szajhaság, kedden vagy másé,
szerdára elveszítelek.
A halál rám adja nászruháját,
csöndbe öltöztet, nem rám szabták.
Diktátor, az illempropaganda híve.
Én, mint Berlin, központod, irányításod szíve.
Eszméiddel bombáztál, s kitartottál mellettük.
Növekedésem után lettem bukásod íve.
Kabátot veszel
Kabátot veszel
Kabátot veszel meg sapkát.
Elmész?
Elmész?
Ha már elmész, hozol tejet?
felkészülni a télre, aztán nagykabátban
állni a napon. ez az izzadságszagú
várakozás közös bennünk. amikor meg-
unod, a törölköződ az árnyékba teríted,
oda fekszel...
látod, hogy mélyül köztünk a
tudodmi, és nem lehet megtörni
finoman vagy szépen.
ma nagy itt a tömeg, de
mégis félek, hogy elfutsz,
és te is félsz...
és akkor letakartuk a tükröket,
elmosogattuk és bedobozoltuk
az edényeket, feltekertük a sző-
nyeget, betűrendbe állítottuk a
könyveket, majd bepakoltunk mindent
a nagyszekrénybe és beragasztottuk
az ajtaját.
madarak leszünk mind,
rigók vagy varjak. mikor
a sarokba gyűlnek a fények,
egymás mögött kialszanak
a lámpák és eltűnnek az
árnyékok is, csak a szárny-
csapások maradnak...
ezt a délutánt latyakos undor emelte karjára
és ringatja mint egy Szamosz felé tartó bárka
a legénységét akik épp kifogtak egy aranygyűrűt
és nem tudják
hogy épp ezt a smaragdköves kincset
kellett volna Polükratész szakácsának megtalálnia
az est kivirul. mint langyos csillag
forog vagy kering. lustán vonszoljuk
valami köldökeinken áthaladó, merev
tengely körül. végpontok vagyunk, így
születtünk s körré vágyunk, ahogy minden
alakzat gömbölyödni kíván, s minden
sík csak félmegoldás. létezésünk a másikhoz
simul, akár egymásba írt testek, összes
mozdulatomban téged kereslek, ahogy egy
egyenes keresi merőlegesét.