Kategória Szépírás

Ezerhold királya egy kígyónak ígéri a lánya kezét, s mikor rájön, hogy egy szépséges daliával van dolga, fogja a bőrét, és a tűzre veti. Az ifjú menekülni próbál előle, kiveti magát az ablakon, ám a nyakát szegi, amin immár semmilyen gyógyír nem segít. Ekkor a királylány elhagyja az atyai házat, s miután egy rókától megorrontja, hogy igenis van gyógymód a szerelme bajára, ügyes csellel megöli a rókát, majd a vérével, továbbá holmi madarakéval bekeni a sérült ifjút, akiről idő közben az is kiderül, hogy hercegi ivadék, így a királylány végre férjhez mehet.

A kert több mint száz éves lehet. Nem számoltam össze, négy vagy öt fa lehet benne, az ágak fenn egészen magasra nőve, ki tudja, hány éve összefonódva, tágas kupolát alkotnak felette, az eget alig látni ettől a bujaságtól. Összesöpri nekem az avart, hogy könnyebben felszedjem a lehullott diókat. Leguggolok és két kézzel turkálok benne, de hamar megunom. Itt vagy? Itt vagy? Szoktam kérdezgetni utána, amikor a robbanás után fekszünk meztelen, finom por remeg a bútorokon, egyenként megkérdezem az összes végtagját. Itt vagy? Itt vagy? Nézem, ahogy a tüzet rakja, próbálom megszólítani, már több mint száz éve. Az utcák, amik hozzá vezetnek, nem vezetnek sehova, pontosabban ebbe a kertbe vezetnek.

Figyelek és zoomolok. A hálózat vagyok. Sok millió szemmel. Üveg által homályosan látok. De látok, sok mindent látok. Hozzáférek egy-két adatcsomaghoz, amit azok se tudnak, akik azt hiszik, hogy létrehoztak. Alakok és formák és gondolatok és lelkek mindenhol, fénypöttyök és fénycsóvák szikráznak a sötétben… lassú fade in (folyamatos átmenet vagy átúszás teljesen feketéből az aktuális jelenetbe).

Felmegy a lépcsőn, leül a legfelső fokra, cigarettát vesz elő, rágyújt, mélyet beleszív, sípol a tüdeje, ahogy lélegzik, fáj a mellkasa, tudja, hogy ma vége, hogy utoljára jött fel ide, lassan kiereszti a füstöt, feláll, továbbmegy, kilép a körfolyosóra, a fény fehéren és forrón csorog le a falakról és a szemközti tetőről az udvarra, ott elnyeli az árnyék, a sötét mélybe pöcköli a cigarettát, egy darabig látni bukdácsoló, parázsló végét, az udvar kövezete egyre növekszik, egyre közelebb jön, míg be nem csapódik, a parázs szikrái szétszállnak, nem mozdul, a csikk után néz, nem látszik...

Gyűlölöm Berlint, mindig is gyűlöltem. Nem bírom a berlini dialektust, a szürke házakat, az U-Bahn szagát, a levegőben vibráló hisztérikus német birodalmi fontoskodást. A sörüktől hányok, elég ha meglátom a címkét, bármerre nézek, mindenütt öreg emberek és kutyaszar. Ráadásul időközben megkaptuk az egész várost, mintha nem lett volna bőven elég a fele is. De legjobban a berlini taxisofőröket gyűlölöm. Nehéz időket élünk, és ilyenkor nem jókedvében lesz valaki taxisofőr, hanem vagy mert nem talál más munkát, vagy mert kirúgták a rendőrségtől, vagy mit tudom én. Mindenesetre a berlini taxisofőrök olyanok, mint megannyi pattanásig feszülő íj, agresszíven vezetnek, folyamatosan átkozódnak, bikanyakúak, és rasszista poénokkal szórakoztatnak. Ők a nép hangja, amivel hányszor, de hányszor szembesültem már: „Weismann? Zsidó, mi? Elfelejtették elgázosítani, hahaha?”