Ezerkilencszáznyolcvanháromban történt. Az volt az első igazi tavaszi nap abban az évben. Délután kettő felé járt. A körúton datolyát loptunk a Brazillal, és avval etettük a sirályokat a Margit hídról. A Brazil marokra fogta a bőrkabátját. A kabát alja a járdát seperte és csikorgott, ahogy mentünk. Lassan mentünk. Időről időre megálltunk és belehunyorogtunk a napba.
Mit kezdjen az az ember, aki minél hosszabb ideig szeretne vonuló felhőket nézni, abban a világban, ahol az a feladat, hogy ne 7, hanem 6 másodperc alatt cseréljük ki egy versenyautó kerekét? Lehet, hogy a világ olyan, hogy kényelmesen elfér benne mindkettő, csak a kerékcserélő nincs megsértődve a felhőnézegetőre.
A karácsony ősképe bennem kicsike nagyanyám, amint sugárzó arccal énekli a Mennyből az angyalt. Mintha egyenesen onnan szólna. Nagy fa, nagy család, nagy ünnep. Már-már szentség, sőt, varázslat, amilyen, nem lesz már soha. Ártatlannak lenni, hinni angyalt, tündért, külső viharokból, küzdelmekből nem érezni semmit, csak a csodából, ami így sértetlen és teljes, amilyen felnőttként nem tud lenni. Mert már nekünk kell varázsolnunk.
Istennek híja, aki nem bírja,
el innen! El innen!
Tisztában lévén, mi a rend jele:
kultúrkör. Kultúrkör.
Elviselni a másik rosszkedvét. Ha ő is elviseli. Maximum annyira „ott lenni”, hogy ha akar, használhasson engem. De ezt a felajánlást csak akkor szabad megtenni, ha nincs bennem semmi disszonancia.
Sokan gondolják, hogy birtokolják az igazságot, pedig dehogy. Az a valami birtokolja őket, amit igazságnak gondolnak. Hisznek inkább. Az igazság olyasmi, amiben érdemes hinni. Egyfajta rend. Magyarázat. A megértés illúziója. Tudni az igazat.
Azoknak kellene írni, akinek már semmijük nincsen, akik meghalnak. Hogy nekik legyen mit olvasniuk — nem is az, hogy olvasniuk, hanem valamijük egyáltalán. Persze, tudom, oda nem vihet magával semmit az ember, de nem is átvinni, hanem hogy átmenni, hogyan menni át. Nem csak úgy általában és filozofikusan, vagy éppen hisztérikusan, hanem nagyon is konkrétan.
Az első néhány alkalommal úgy tűnt, mintha a másik, aki beszélt, elmondta volna, amit akart. De eljött az idő, amikor újra ugyanazt a történetet hallottam ugyanattól az embertől. Eleinte, mert tapasztalatlan voltam, közbevetettem, hogy ezt már mondta — és akkor furán néztek rám, kissé hátradőlve, vagy hőkölve, mintha hátralépne az ember, mert valami túl közel került hozzá. Aztán valahogy mindig folytatták, egyesek pont onnan, ahol beleszóltam, mások kihagytak valami keveset, vagy egy másik történetbe kezdtek, amit már szintén hallottam.
Nincs nőd? Nincs pasid? Nincs pénzed? Nincs állásod? Diszkriminálnak? Elnyomnak? Sanyargatnak? Seggfejek mondják meg, mit csinálj? Seggfejek hoznak seggfej törvényeket? Fizetni kell vízért, áramért, parizerért, jó szóért? Háború lesz!
1981. Azóta tudom az eszemet. Huszonöt évnyire volt 1956. Most ugyanennyire van a rendszerváltás. Azt tudom, hogy jó lett volna, ha beszélnek nekem 56-ról. De mindent úgy kellett kikaparnom magamnak. Pár évvel idősebb kortársak voltak segítségemre. Aztán megjelent a Lomax. Egy éjszaka alatt végigolvastam. Reggel úgy mentem ki az utcára, mint a részeg. Néztem az arcokat, azokat, amelyek elég öregek ahhoz, hogy tudniuk kelljen, amit én csak az éjjel tudtam meg. Parizert vettek. Tejet, kenyeret. Álltak a sorban. Belebámultam ezekbe az arcokba. Semmi. Én is vettem parizert. És egyszerűen nem értettem, hogy nem szakad le az ég.