Nem pedig magunkban motyogni, vagy még úgy sem, csak bambulni a papírra, amíg összefolynak a betűk a szemünk előtt. Aki tanult már komolyabban, az tudja. Énekelni, vagy ha mást nem, fütyörészni, ha holdfény alatt járjuk az erdőt. Énekelgetni neki, megnyugtatni, lecsillapítani. Beszélni hozzá, beszélgetni vele.
Annyira boldog voltam, mert ötvenéves koromra eljutottam oda, hogy simán meg lehet mondani nekem, ha valaki kettesben szeretne maradni, én meg zavarok. Aztán persze eszembe jutott, lehet, inkább arról van szó, hogy ő jutott el harmincnyolc éves korára oda, hogy simán megmondja bárkinek, ha zavarja. De a helyzet az, hogy mégiscsak eljutottam odáig, ha ő simán megmondja, én simán tudomásul veszem. Persze ebben az is közrejátszhatott, hogy egyedül szerettem volna maradni. Meg az is, hogy ötvenéves koromra eljutottam odáig, végül úgyis mindenképpen egyedül maradok, és ezen egy rövid beszélgetés lehetősége már semmit sem változtat.
Van, amiről korábban nem beszéltem, pedig ugyanúgy a hivatalhoz tartozik, és ugyanolyan fontos, mint más egyebek, amikről viszont korábban már beszámoltam. Olyan működési elvekről van szó, amelyeket nem sikerült átültetnem egy másfajta beszédvilágba, valahogy mindig itt maradtak a határon. Lássuk, miről is van szó.
Nem mindenáron szükséges, szórakozásból, unaloműzésből nem szabad csinálni, ha azonban nem értjük a saját viselkedésünket, nem ismerjük fel motivációinkat, bizonytalanok vagyunk dolgok okait vagy éppen a céljainkat illetően, esetleg nem találunk magyarázatot az újra és újra fellángoló konfliktusokra, rossz minták működésére, akkor felelősséggel, visszacsatolásként, tükörként használva megláthatunk benne valamit korábbi önmagunkból, olyasmit is, amit nem szívesen látunk.
Miközben a magyar politika folyamatosan jobbra tolódott, az országot irányító, Bethlen István-féle konzervatív-liberális csoport átmenetileg és részben sikeres lehetett a „fékezéssel”, hogy elkerülhesse a legrosszabbat, a szélsőjobb hatalomátvételét, de végül persze nem kerülhette el: társadalmi igény volt rá. A német megszállás pedig egyszerűen csak utat nyitott az évtizedek óta halmozódó, tudatosan terelt feszültségnek és gyűlöletnek. Emiatt lett a magyar zsidóság deportálása és megsemmisítése a leghatékonyabb módon végrehajtva.
Az elmúlt száz év valamennyi magyarországi társadalmi berendezkedése megbukott gazdaságilag, vagy megbukott volna, ha más okok nem buktatják meg még előbb. 1920-ban egyszerre törik meg egy szerves fejlődés (kapitalizálódás), és omlik össze egy életképtelen, halott rendszer (Nagymagyarország a Habsburg monarchiában). 1945 után a mégoly problematikus kapitalizálódás is összeomlik, csak a társadalmi feszültségek öröklődnek tovább. A Rákosi-korszak modellje sem tartható gazdaságilag (sem), noha alapvetően nem gazdasági szempontból bukik meg (mint ahogy elődje sem).
Általánosan jellemző az utóbbi száz évre, hogy míg Magyarországtól nyugatra a jogrend és a szabályok jobbára a társadalmi valóságot törekedtek leképezni, és akkor változtak, ha ez a valóság változott, Magyarországon — hogy messzebbre ne menjünk — a Horthy-korszaktól kezdve azt a szerepet szánta a jogrendnek és a szabályoknak a mindenkori elit vagy uralkodó réteg, hogy azáltal alakítsa olyanná a társadalmi valóságot, ami neki tetszik. Az 1945–48 közötti időszak, illetve az 1988–1992 (kb.) közötti időszakok csak véletlen pillanatnyi hibákként jelennek meg a mintában — és ma sem más a helyzet.
A hetvenes évek egy olyan világ volt, amikor hétfőn nem volt tévéadás, keddtől vasárnapig is mindössze egy csatorna. Ha a srácok közül valakinek nem engedték meg, hogy fennmaradjon a „nagyfilmig”, az másnap nem tudott részt venni a suliban a legfontosabb beszélgetésben. Ami arról a filmről szólt, amit előző este mindenki látott. Vagy éppen „a” meccsről.
Mi — és a többes szám első személy alatt azt értem, hogy itt Nyugaton, akik a hajdani keresztények leszármazottainak valljuk magunkat —, egyszeri és megismételhetetlen életünket éljük. Van ugyan egy másik iskola — bizonyos N. szerint nagyon is megismételhető, sőt mást sem fogunk csinálni, ha meghaltunk, mint szüntelenül ismételni, átvenni az egészet, nemcsak a jobb részeket, vagy éppen a rosszabbakat, azokat, amelyekről szívesen megfeledkeznénk, hanem mindent, elejétől a végéig, újra meg újra.
Akartam valami húsvétit írni. Feltámadásosat. De nem jutott eszembe semmi. Aztán eszembe jutott Gábor. Együtt voltunk katonák. Akkor találtam ki, hogy húsvétkor kellemes feltámadást kívánok. Neki kívántam először. Aztán el is felejtettem.
