Havazott. Három nappal ezelőtt esett le a hó. Az utakról eltakarították, „járhatóak” az utak. Énekelni ugyan még nem lehet, mert akkor meghűl az ember torka — az utak nem énekelhetők. Ezt azonban nem mondják be az Útinformban, mint ahogyan azt sem mondanák be, ha énekelhetők lennének. Azaz ha végig lehetne ballagni-énekelni az ország hosszát-széltét. Valahogy így: Zalában az eget köd borítja, ónos eső esik, a torkot kikezdi a lassú pára, legföljebb ha egy miatyánkot mondhatni el. Borsodban a hótorlaszok miatt az utak járhatatlanok, viszont szélcsend van, rövid séták során elénekelhető a „nem úgy van most, mint volt régen”, vagy hasonló hosszúságú dal. Újrázás nem ajánlott, megfázás, rekedtség, hűlés. Hűlésre a szponzor terméke. Sose halunk meg. Ha mégis, örököseink visszakapják a készítmény árát.
Abban az időben elhatároztam, hogy visszafordulok. Eleinte csak úgy elmosódottan, hébe-hóba, később egyre erőteljesebben, egyre gyakrabban, végül pedig elkerülhetetlenül és vadul vágyni kezdtem rá, hogy ismerjen a boltos. „Kérnék egy pár zsemlét.” „Hány párat?” „Egy párat.” Olyan helyet szerettem volna, ahonnan, ha véletlenül mégsem vagyok ott, akkor hiányzom.
Sokan azt mondják, a matematikusok bogaras különcök. Pedig dehogy! Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem azok, hanem azt, hogy mindenki az. Mert kit ismerünk elég jól ahhoz, hogy ismerjük a furcsaságait? Legelőször is magunkat! Csak hát a saját furcsaságaink a magunk számára legtermészetesebb viselkedések, szokások, gesztusok, szavak. Maga a normális. Nincs is ebben semmi furcsa. Feleségek és férjek azonban bőségesen szolgálhatnak férjek és feleségek furcsaságaival. A máskülönben legjelentéktelenebb emberekével. Csak hát ezek kit érdekelnének? Leszámítva azt, ugyebár, aki megőrül tőlük. Ott vannak a tudósok, művészek, manapság már a sportolók, vagy csak az érthetetlen okokból híressé vált emberek. Meg akarjuk érteni, miért különböznek tőlünk. Vagy éppen miért pont olyanok, mint mi. Mert azt kevesen értik meg, hogy mi is az az m×c2, vagy hogy mit kell babrálni egy nyilvánvaló értelmetlenséggel, mint a gyök –1. A haj- vagy ruhaviselet, vagy éppen extrém szokások, azok igen, azok érthetők. Titokban elégedetten nyugtázzuk, hogy na, ez is pont olyan bolond, mint az anyósom, vagy épp ellenkezőleg: na, ez is pont olyan normális, mint én.
Azokon a helyeken, ahol régebben a dolgok voltak, most másvalamik vannak. Olyan valamik, amelyek egészen másmilyenek, mint azok, amiknek a helyén vannak. Vagy nagyon is hasonlóak, de semmiképpen sem AZOK. Az is előfordul, hogy nincs is ott semmi, csak üresen van hagyva a hely, rá lehet mutatni: itt volt ez és ez. De mégis gyakoribb, hogy itt van ez, de ez nem az, hanem csak ahelyett van itt, mert az már nincsen. Nem tudom, hogyan lesz innen tovább. Talán ülök majd valahol, egy helyen, (annak a helynek a helyén, ami már nincsen, de én még tudom, hogy itt volt), és akkor majd még jönnek talán valakik, és egyikük rám mutat, és azt mondja: ült itt egy ember, ahol most ő ül (én), nem, nem ő az, nagyon hasonlít, igaz, majdnem olyan, de mégsem egészen, szóval itt ült, pont itt, de tulajdonképpen nem is fontos — teszi majd hozzá zavartan, és a többiek is zavarban vannak, mert érzik, hogy valami nagyon fontosat akart mondani, de azt is érzik, hogy nem sikerült, és egy darabig még néznek rám tanácstalanul, hátha mégis sikerül meglátniuk azt, aki helyett csak én vagyok itt most, de persze nem sikerül és végül lehangoltan továbbmennek.
Beszélgettem egy kollégámmal a térről és az időről. Neki és nekem nagyon eltérő módon működik. Ő sokat, sokfelé utazik a világban, dolgozott több kontinensen is, az utazás a munkájával jár. És hát időről időre munkahelyet vált. Ebből adódóan jobbára csak laza kötései vannak, a kevés számú erős kötését pedig viszonylag ritkán látja, évente, jobb időkben évente kétszer-háromszor. Igaz, ehhez már nem kell San Franciscóban és Piliscsabán lakni, az Újlipót és Zugló közötti távolság is megnőhet úgy, minden igyekezetünk ellenére, hogy évi két-három alkalomnál többször ne tudjuk áthidalni.
A mi magyarországi nyavalyáink egyik forrása, hogy a saját véleményünknek nem az esetlegességét, hanem a kizárólagosságát preferáljuk. A valóságunkét. Aki nem ebben a valóságban él, aki nem azt látja, amit mi, az (ők, rosszabb esetben azok) legfeljebb szánni való, jóindulatú bolond, de ezen a kedélyességen már egy ideje túl vagyunk, úgyhogy inkább veszélyes ellenség.
nevezett Arany Évek otthon. Kétségtelen, hogy van, akinek a számára ez a lehető legjobb megoldás, ugyanakkor nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy ez legyen számomra a lehető legjobb megoldás. A Pokol Tornáca név sokkal valószínűbb, mint az Arany Évek. Akaratlanul tolult az agyamba, mikor végigjártam a kellemes kis parkban megbújó barátságos épületet, és megpillantottam a társalgó három különböző sarkában három egyforma fotelben ülő három egyforma öregasszonyt.
Kocsmában néztem a magyar–izlandi meccset, konkrétan Zebegényben, még konkrétabban a Mókusban. Tízfős társaságunkon kívül ott volt mindenki, aki befért, beleértve vagy egy tucat kissrácot szülőstül. A mi társaságunkban is voltak olyanok, akiket nem különösebben érdekel a foci, épp emiatt nem is értik, hogyan működik — nemcsak nők, hogy hagyjuk a genderizmust —, de ők is érezték, hogy most valami történik. Valami olyasmi, ami nem mindennapos. A folyamatos stadion- és kocsmazúgásban a mellettem ülők kérdezgettek, én pedig igyekeztem válaszolgatni, mi miért történik, elmagyarázni, mit is látnak.
Boldogság. Mit is jelent? Kinek mit. Ha például valaki szabadságra vágyik, és megszerzi azt, akkor vajon boldog lesz-e? Nem. Akkor szabad lesz. Ha biztonságra törekszik, és eléri ezt, boldog lesz? Nem. Akkor biztonságban lesz. Ha nyugalomra vágyik és békén hagyják, akkor boldog lesz? Nem. Akkor végre nyugiban lesz. Eszerint a logika szerint tehát ha valaki boldog akar lenni, akkor ahhoz először is az kell, hogy boldog akarjon lenni.
Életem első ötven évében meglehetősen fegyelmezetlenül éltem. Úgy tervezem, hogy életem második ötven évét lényegesen fegyelmezettebben fogom leélni, és ha beválik, életem harmadik ötven évében már nem lesz gondom. Vélhetően amúgy sem.
