Kategória Művészet

Az invázió esztétikája

Nem mondhatnám, hogy fanatikus rajongója lennék az idegen lények inváziójával kapcsolatos filmeknek, azonban a nemrég látott Sötét égbolt(Dark Skies, 2013) ráirányította a figyelmemet egy fontos motívumra: a gyarmatosítás és az ellenállás alakzatainak összefüggéseire. Írásomban két mozgóképes alkotást elemzek majd részletesen ebből a szempontból, az említett filmet, valamint a A függetlenség napját (Independence Day, 1996), hiszen úgy gondolom, hogy a korábban készült film felépít egy olyan narratívát a hősiességről, a patriotizmusról és a nemzetről, amelyet az utóbbi alkotás bont majd le.

Nem marad más, dolgoznunk kell

...rendkívül intenzíven éltük meg azokat az éveket — sok előadást hoztunk létre, köztük igen erős produkciókat —, és mindez fokozódott, amikor művészeti vezető lettem. Nem az önismétléstől tartottam, hanem úgy éreztem, hogy — velem az élen — egyre jobban elkényelmesedtünk. Kipréseltem a lehető legtöbbet magamból, a társulatból és játszóhelyünk, a Bethlen téri színház adottságaiból, jól működő formációt hoztunk létre, amely az itthoni viszonyok között elismert és sikeres lett. Bizonyos idő elteltével mindez kifulladt, engem alkotóként sem hozott már izgalomba, hogy társulaton belül valami újat próbáljak ki, inkább homlokegyenest mást akartam csinálni. Akkor alapítottam a Forte Társulatot.

Erdélyi élet/kép

Hatalmas, aranykeretes, szobabelsőt ábrázoló festmény foglalja el a színpadot. Egyik oldalán tekintélyes méretű szarvasagancs látható, felette Welcome to Transylvania felirattal. A kép jobb felére kanapét festettek, rajta középkorú férfi ül, mögötte hasonló korú, mosolygós tekintetű asszony. Az idill valóban festménybe illő, de túl szép ahhoz, hogy sokáig tartson. Amint a színpad oldalán elhelyezkedő három zenész játszani kezd, a festmény középen elválik, és lassan feltárul mindaz, ami mögötte van. Első pillantásra ugyanaz a szoba látszik, némileg mégis más. Rejtvényújságok feladványaihoz hasonlóan a lényeg a Bányavakság esetében is a festmény és a mögötte lévő, azonosnak tűnő, de mégis fontos változásokat mutató kép között rejlik. Az előadás haladtával egyre mélyebbre látunk a festmény mögött rejlő világba anélkül, hogy egy pillanatra is elhagynánk a díszletként szolgáló nappalit.

Hézagos okoskodásom eredménye

Nem vagyok egy matekzseni, de a paradoxonok mindig is izgattak, főleg azok, amelyek a mindennapi élet szintjén körbevesznek. Olyan ellentmondások, melyek a valóságról alkotott kép hibás voltára hívják fel a figyelmet. Amint azt két perce megtudtam, ez a paradoxonok harmadik alapvető fajtája, a kategórián kívüliek — Willard van Orman Quine szerint. A második a hamis paradoxon — ami nem csak hamisnak tűnik, hanem az is —, éppen ezért most elegánsan kihagyom, mert az első érdekesebb, az igaz paradoxon, „ami olyan abszurdnak tűnő következtetésre vezet, ami mégiscsak igaz.” 2013, Magyarország.

Nem múlik a viszketése

Ezeknek az embereknek bizarr éneklési kényszerük van. Máskülönben nem játszották volna fel a Bohemian Rhapsodyt a legújabb albumukra. Továbbmegyek, a Balls To The Wallt sem, amennyi refrén van benne. Kicsit meg vagyok lepve. De csak kicsit. Maynard atya, ahogy egyik barátom hívja, egy tekintetben mindenképpen megbízható: nem nyugszik. Jelzem, én örülök.

Nincs most garancia ezen a pályán

Jóval nagyobb felelősséget érzek, amióta a társulatom létezik. Egyfelől nagyszerű dolog, hogy van egy bázis, biztonságot jelent, hogy ott vannak a saját embereim, hiszen ez volt az álmom, másrészt mindez nyomasztó és szorongató is tud lenni, ugyanis nem egyszerű feladat megteremteni azt a financiális hátteret, amely a működésünkhöz szükséges. Így egyéni alkotóként jóval kevésbé vagyok már szabad, más felkérések zömét elutasítom, nincs akkora mozgásterem, mert a társulat lett számomra az első.

Műveimről

Évtizedek óta foglalkozom az egyén és a hatalom viszonyával műveimben. Különösképpen az izgat, ahogyan az individuum magányossága befordul egyfajta kollektív magányba. Nézem, ahogyan az egyén ezalatt kiépíti védelmi stratégiáit. Figyelem, ahogyan a hatalom szereplői leegyszerűsítik a társadalmi jelenségeket és ahogyan az egyén gyanakszik, beszűkíti saját mozgásterét is, amíg félelmében mások szabadságát korlátozza. Eközben megnyomorítja saját szellemét és fizikumát, és egyúttal bezárja magát a saját maga által épített magánbörtönébe. Lőrésszerű nyílásokon tekintget kifelé, bár már annak sem tud hinni, amit lát. Csak vár és vár. Mindegy, hogy meddig, mert az idő már nem számít. Semmi sem számít.

Lapunk 2013039-es számának képanyaga, az alkotó bevezetőjével.

Az apró elmozdulások nagy varázsa

"Táncolni is elég későn kezdtem. Versenyszerűen szertornáztam, és amikor tizennégy éves koromban abbahagytam, felmerült bennem az igény, hogy továbbra is szeretnék mozogni. Így jutottam el végül a tánchoz. A nyolcvanas évek közepéről beszélünk, amikor még Magyarországon tiltották a kortárs tánc tanítását, mint valami nyugati ármányt, így csak különféle titkos csatornákon keresztül lehetett megismerkedni vele. Jeszenszky Endre, a korszak egyik meghatározó mestere többek között az ifjú Berger Gyulával létrehozott egy iskolát Akrobatikus Revütáncosképző fedőnév alatt. Az akkori rezsim ugyanis elfogadta, hogy a klasszikus balett és a néptánc mellett a szórakoztatóipar számára is képeznek táncosokat. Jeszenszkyék valójában modern tánciskolát működtettek — oda nyertem felvételt tizenhat éves koromban —, ahol nagyon intenzív képzés folyt, hiszen napi három-négy órát tartottak nekünk a hét hat napján."