Kategória Művészet

„Az én utam mindig a talpam alatt van”

Ahogy feltetted a kérdést, azonnal az jutott eszembe, hogy vajon van-e bennem elköteleződés, s ha igen, valóban a mozgás és a tánc iránt köteleződtem el, vagy valami más iránt, aminek fontos része a mozgás. Ráadásul az általam közel három évtizede irányított Artus Társulat tevékenysége ugyancsak besorolhatatlan, alkotásaink nem préselhetők be műfaji kategóriák közé, amelyek szerintem mindig mesterségesek és leegyszerűsítőek.

„Ready made párti vagyok. Értsd meg, ami adva van. Bőven, bőven elég”

Én 14 éves koromig majdnem kizárólag csak népmeséket olvastam. Ott minden nagyon letisztult volt: ott volt a Jó és a Rossz, ez egy tiszta ügy. Utána jött 2-3 köztes könyv, majd bele is ugrottam az egzisztencializmusba. Most néha azt érzékelem, hogy valójában nem jutottam túl azon, hogy van a Jó meg a Rossz, és kész. Én idealista módon egy tágas, boldog életet vizualizáltam magamnak. Elgondoltam, hogy ezért meg kell dolgoznom, le kell küzdeni sok akadályt, de a végén egy tágas világ vár. Boldogan dolgozom, amíg meg nem halok. Most meg minden ponton azt tapasztalom, hogy a világ nem tágas, és a benne lévő emberek is össze vannak húzódva teljesen. Ez a tágasságba vetett hitnek a feladása furcsa módon a munkáimmal kapcsolatban tudatosodott bennem először. Mert 25 évesen nagyon vágytam rá, hogy nagyszabású helyspecifikus installációkat készítsek, Serra vagy Gormley léptékében. És azt gondoltam, hogy csak a saját félelmeim akadályoznak meg abban, hogy a térben felszabadultan vizualizáljam a gondolataimat. Aztán persze rájöttem, hogy én nem leszek az a művész, aki olyan léptékű installációkat csinál, mint Serra, mert például egyszerűen olyan országban élek, ahol ennek nincs hagyománya, tere, és nincs is rá pénz és kedv és felszabadultság és egyáltalán. Rádöbbentem, hogy ez nem az a hely, ahol ilyeneket készíthetek — ez egy törés volt. Máshogy kezdtem el térrel dolgozni. A dolgokhoz képzelt vagy a dolgokról tudott térrel dolgoztam tovább.

td: vonzódások

Egy régi magnókazetta, melyet digitalizáltam, a 90-es évek dereka felé vettem föl a rádióból, azt hiszem, az volt a címe, hogy Tandori Dezső: Vonzódások — hosszabb, mint ami itt következik, ez az én remixem…

Lilit, korrekciókkal

Mózes első könyve az ember teremtését két különböző módon meséli el. Az első változat szerint Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, vagyis kétneműnek és egyidejűleg teremtette meg őket. A második, már erősen patriárkális szellemű változat az ismertebb, e szerint Isten Ádám oldalbordájából teremtette Évát. Sokkal később, már az európai középkor századaiban történt, hogy a hittudósok észrevették az első teremtésváltozat szövegének a csonkaságát, és megpróbálták kiegészíteni a hiányait. Így találtak rá a sumér-babiloni mítoszokból Lil vagy Lilu alakjára, az éjszakai viharos szeleket megtestesítő női/férfi démonra, akiben Ádám első feleségét vélték felfedezni.

A legtöbbet azzal tehetem, ha alkotok

Viszonylag hamar találkoztam a mozgás élményével, amikor még nem voltam ennek tudatában. Minden bizonnyal valamiféle hiányérzetből fakadt, hogy ösztönösen próbáltam keresni az önkifejezés lehetőségeit, ami oldotta a bennem felgyülemlett feszültséget. Mivel szüleim siketnémák, először az általuk használt jelnyelvet ismertem meg, vagyis az lett az anyanyelvem. Egy racionális világ durván meg akart fosztani ettől, hogy belekényszerítsen a kizárólag verbalitásra épülő iskolarendszerbe, ám ennek sokáig ellenálltam, egy ideig nem voltam hajlandó szavakkal kifejezni magam, mert úgy hittem, megcsalnám azt a világot, ahonnan jöttem. Nyolcan voltunk testvérek — később már hatan maradtunk —, rendkívül nehéz körülmények között éltünk, mindannyian egy szobában laktunk, és gyakran éheztünk, de édesanyám lelki tisztaságával, szeretetével mindezt elviselhetővé tette. Édesapámat hamar elveszítettük egy súlyos betegség következtében, akkor anyám pszichésen megroppant, az állam pedig úgy döntött, hogy egy siketnéma asszony egyedül nem alkalmas gyermekei ellátására és felnevelésére, ezért elválasztottak bennünket egymástól. Én hatéves voltam, amikor Balatonszabadiba kerültem, az ottani nevelőintézetbe, ahol nemcsak a bezártság és a kiszolgáltatottság változatait tapasztaltam meg, hanem azt is, hogyan éleződik ki a másság és tör felszínre a gyermekek közötti erőszak bizonyos helyzetekben. Gondold meg, hogy egy kisgyermek szinte belehal abba, hogy az édesanyja magára hagyja, bennem is mély sebeket ejtett, ami történt. Annyira szerettem anyámat, hogy nem mutattam a fájdalmat, amikor letett az intézet kapujában, de miután elment, a szívem szakadt meg, és évekig nem tudtam feldolgozni ezt a traumát. Tizennégy éves koromban sikerült kikerülni ebből a rendszerből, ami erősen rányomta bélyegét mindannyiunk életére. Csak néhányan tudtunk talpra állni, a legtöbben elkallódtak.

Frenák Pállal beszélget Ménesi Gábor a legfrissebb Műútban.