Kategória Művészet

A számok más(ik) fele

Maynard szerényen, de joggal tradíciónak nevezi, hogy megjelennek az eredeti Puscifer-koncepciók, -kompozíciók újraalkotásai, újrakeverései (ez a projekt negyedik remix lemeze). A digitális kor lehetőségei felszabadítják a művészeket, a felfedezés, újraértelmezés tere végtelen. Minden szerkeszthető. Felidézi, mit tanácsolt a projekt egyik oszlopos tagja (Mat Mitchell) a másiknak (Carina Round), mikor utóbbi gondban volt a Telling Ghosts átiratával: „Fogd fel úgy, hogy az egy félig megírt szám, és te most megírod a másik felét.” A zene ebből a szempontból végleg megváltozott. Más szempontból sosem fog. Ha mégis, akkor értelmét veszti.

Múltba zárt jelen

A rendszerváltás előtti időszak egyik komoly, a maga teljességében a mai napig feltáratlan, egyéni és társadalmi szinten is feldolgozatlan problémája az ügynökkérdés. Nem csoda, hogy az utóbbi években egyre szaporodnak a témával foglalkozó alkotások: Bergendy Péter A vizsga, Török Ferenc Apacsok, Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című filmjei, Réczei Tamás Hangyabolydulás című színműve. Mivel a rendszerváltás óta eltelt időszakban sem a jobb- sem a baloldali kormányok nem hozták nyilvánosságra a besúgók listáját, kézenfekvőnek tűnik a feltevés, hogy az elmúlt rendszer kiszolgálói ma nemcsak köztünk élnek, de meglehet, jelentős politikai, közéleti szerepet töltenek be. Pintér Béla ezúttal sem fél szembesíteni bennünket ezzel a kellemetlen igazsággal és számon kérni mindazt, ami egyelőre hatalmas hiányjelként szerepel a közelmúlt történelmében. Pintér fikciós elemekkel készíti el kíméletlen kordokumentumát a rendszerváltás előtti időszakban működő besúgóhálózatról, és az előadás egyben a ma pengeéles kritikája is. Legújabb darabja megmutatja a késő Kádár-korszak politikai rendszerének minden torzságát. A hétköznapi emberek sorsán és egyéni tragédiáin keresztül mutat be egy egész korszakot, amiről szeretnénk azt gondolni, hogy a múlt részévé vált, de éppen az ügynökkérdéshez hasonló rendezetlen ügyek, a fel nem tárt titkok miatt nagyon is eleven része a mának.

„Erről ma hazánkban nem lehet beszélni”

Négy drámát tartalmaz Borbély Szilárd Szemünk előtt vonulnak el című kötete. Az Olaszliszkai mögött Szögi Lajos tanár meglincselésének médiából ismert története áll. Az Akár Akárki a tőke, a fogyasztás logikája által testté züllesztett emberről, a Szemünk előtt vonulnak el a nem létező hatalomnak kitettek céltalan tévelygéséről „szól”. Az Istenaszszony Debreczen pedig arról, miként viseltetik egy város a maga korában azokkal, akik később egy nemzet meghatározó alakjai lesznek. Drámákról, azok könyvbeli, színpadi lehetőségeiről, továbbá színház és politika, színház és társadalom viszonyáról, az emlékezés fontosságáról és felelősségéről, valamint a hamis mítoszokról írt Borbély Szilárd az e-mailekben feltett kérdésekre.

Akkor kell fényt gyújtani, amikor éjszaka van

Pályám alakulását döntően befolyásolta, hogy néptáncosként indultam. A táncszakmát akkoriban erősen kodifikált, merev, hierarchikus rendszer jellemezte. A kiválasztott és felkent szakértők — volt köztük újságíró, lapszerkesztő, néprajzos, népzenész — valamilyen valódi vagy áltudományos, megragadható esztétikai alapot nélkülöző szemléletre hivatkozva, akár hittel, akár cinikusan, mindenesetre kitartóan és gőgösen kérték számon az előírásokat. Őket neveztük ironikusan folklórrendőröknek. Eszembe jut a marketing egyik alaptörvénye, miszerint azt kell fogyasztani, ami jó. De mi a jó? Az, amiről a szakértő azt mondja. És ki a szakértő? Akiről azt mondom, hogy szakértő. Nagyjából ilyen volt a helyzet a tánc területén, és voltaképpen a rendszer egészét ez jellemezte. Nem tagadhatjuk le, hogy a korszak amatőr néptáncmozgalmában a közösséghez tartozás örömén, a színpadi bemutatkozás lehetőségén túl némi romantikus nemzeti dac és szittya öntudat is megmutatkozott, amellyel azt üzentük, hogy magyarok vagyunk, még akkor is, ha itt ülnek a nyakunkon az oroszok. Amúgy meg sok jó élményt őrzök abból az időszakból, de amint alkotásra került sor, azonnal láthatóvá váltak az árkok és a lőállások.

„Az én utam mindig a talpam alatt van”

Ahogy feltetted a kérdést, azonnal az jutott eszembe, hogy vajon van-e bennem elköteleződés, s ha igen, valóban a mozgás és a tánc iránt köteleződtem el, vagy valami más iránt, aminek fontos része a mozgás. Ráadásul az általam közel három évtizede irányított Artus Társulat tevékenysége ugyancsak besorolhatatlan, alkotásaink nem préselhetők be műfaji kategóriák közé, amelyek szerintem mindig mesterségesek és leegyszerűsítőek.

„Ready made párti vagyok. Értsd meg, ami adva van. Bőven, bőven elég”

Én 14 éves koromig majdnem kizárólag csak népmeséket olvastam. Ott minden nagyon letisztult volt: ott volt a Jó és a Rossz, ez egy tiszta ügy. Utána jött 2-3 köztes könyv, majd bele is ugrottam az egzisztencializmusba. Most néha azt érzékelem, hogy valójában nem jutottam túl azon, hogy van a Jó meg a Rossz, és kész. Én idealista módon egy tágas, boldog életet vizualizáltam magamnak. Elgondoltam, hogy ezért meg kell dolgoznom, le kell küzdeni sok akadályt, de a végén egy tágas világ vár. Boldogan dolgozom, amíg meg nem halok. Most meg minden ponton azt tapasztalom, hogy a világ nem tágas, és a benne lévő emberek is össze vannak húzódva teljesen. Ez a tágasságba vetett hitnek a feladása furcsa módon a munkáimmal kapcsolatban tudatosodott bennem először. Mert 25 évesen nagyon vágytam rá, hogy nagyszabású helyspecifikus installációkat készítsek, Serra vagy Gormley léptékében. És azt gondoltam, hogy csak a saját félelmeim akadályoznak meg abban, hogy a térben felszabadultan vizualizáljam a gondolataimat. Aztán persze rájöttem, hogy én nem leszek az a művész, aki olyan léptékű installációkat csinál, mint Serra, mert például egyszerűen olyan országban élek, ahol ennek nincs hagyománya, tere, és nincs is rá pénz és kedv és felszabadultság és egyáltalán. Rádöbbentem, hogy ez nem az a hely, ahol ilyeneket készíthetek — ez egy törés volt. Máshogy kezdtem el térrel dolgozni. A dolgokhoz képzelt vagy a dolgokról tudott térrel dolgoztam tovább.