Kategória Kritika–Esszé

Esterházy Péter új könyvének két utolsó oldala van; az egyikből arról értesülhetünk, hogy „Apánk, Nyáry Pál” mentéjéből (vagy zakójából) sok évvel halála után gyűrt papiros kerül elő, azon pedig — mint halálon túli üzenet, parainesis, intés, bátorítás, buzdítás —, az olvasható: „Örülni.”; a másikon egy álom leírását találjuk, melyben az Égi Atya/Édesapám a gutaütött Bölcs András képében jelenik meg, akinek szemében „végtelen szomorúság” ül: „Mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj. Te vagy ez a baj, Uram, motyogtam a felelőtlenség félálmában reggel. Te, a szomorú Isten.”, és aki azután eltűnik a ködben.

A Moll egy velőig konzervatív beszélőt épít fel, aki rendre szembesíti a mai méltatlan állapotokat egy valamikori, elmúlt aranykor szépségével és dicsőségével. A kötet száz árnyalatát mutatja ennek a problémának, éppen ezért nem szerencsés, hogy rögtön az első versben a „haldokló Európa” gondolatával kell találkozunk. Ez túlságosan ismerős a napilapok címlapjáról — és bár a vers a politikai szlogeneknél sokkal árnyaltabban, mélyebben és távlatosabban fogalmaz, mégis elkedvetlenít. Ráadásul az első sorok is: „Krisztus bevonult egyszer Brüsszelbe, / De Brüsszel azóta kivonult belőle” hamarabb juttatják eszünkbe is az uniós alkotmány körüli vitát, mármint hogy szerepeljenek-e abban Európa keresztény gyökerei vagy sem, mint James Ensor nevezetes festményét.

Megy a világ. A „hova?” irreleváns kérdés. Krasznahorkai szövegeinek világában sokszor van lényegi szerepe a mozgásnak, de soha nincs a mozgás céljának. A világ megy, úgy, ahogy azt szoktuk mondani: a világ van. Irány és sebesség: ezek lényegesek, kezdő és végpont: ezek nem.

Székely Csaba drámatrilógiájának egyik fontos írói programpontja a napjaink Erdélyéről és erdélyi lakosságáról élő sztereotípiák koncepciózus lebontása. A Bányavidék első darabjának (Bányavirág) főszereplője például csakis a községbe látogató anyaországi televíziós riporterek kedvéért veszi fel székelyharisnyáját és mondja bele a kamerába a dimbes-dombos erdélyi romantikáról szóló maszlagját; a székely furfangot emlegető történetek cáfolataként a Bányavakságban a román rendőr ver át mindenkit, amiért végül az életével kell fizetnie; a Bányavíz perverz papja pedig hiába prédikál a helyi magyar kisebbséget összetartó szolidaritásról, ha azt éppen ő maga gyakorolja a legkevésbé. Súlyos vádakat fogalmaznak meg Székely Csaba kamaradarabjai, azt azonban túlzás lenne állítanunk, hogy az olvasó/néző komolyabb leleplezés szemtanújává válhat általuk: annak feltételezése ugyanis, hogy a határon inneni és túli lakosság még ma is egységesen valamiféle megtestesült népmeseként tekint Erdélyre, ugyanúgy túlzott sarkításnak tűnik, mint maguk a művekben pellengérre állított hamis sztereotípiák. E berögződések némelyike azonban érdekes módon éppen hogy alátámasztást nyer a drámákban: a prototipikus erdélyi magyar férfi kapcsán gyakran emlegetett pálinkásüveg például legalább olyan meghatározó szerepet tölt be mindhárom mű színpadképének kialakításában, mint az asztal vagy a székek. A szerző tehát vállaltan egyoldalú, szigorúan a bemutatott szűk közösség gyarlóságait analizáló látleletet tár elénk a Bányavidékben, amivel azonban nemcsak ennek az elképzelt szűk közösségnek a defektusaira próbálja felhívni a befogadó figyelmét — nagyon is létező társadalmi folyamatok tragikus karikatúráját igyekszik lefesteni általa.

Keresetlen szavak, utcán heverő, találomra felemelt mondatok, zsebpiszkos gondolatok adják Deák Botond költészetének stilisztikai vázát, látszólag (rend)szertelenül és mindenféle emelkedettség nélkül. Mintha a Zajló elbeszélőjének köznapi szóhasználata, poétikai „pongyolasága” szándékosan távolodna el a bevett költői megszólalásmódoktól. Ezzel együtt számos lírai (prozodikus/motivikus) gesztusát a költészeti hagyományhoz, valamint a kortárs szerzőkhöz való kötődésként értékelhetjük. Sajátos mikrovilágában ezek a referenciális kapcsolatok mégis mellékesek, elidegeníthetőek lesznek, a költő önmagával folytatott, magányos magánbeszélgetése ugyanis elszakadni látszik az irodalmi (posztmodern) párbeszédtől. A lecsupaszított szövegek lebegő, (f)elmerülő emlékképeiből és töredékes, homályos történeteiből kirajzolódó életterek között egy magába zárkózó, ugyanakkor kitárulkozó jelenvalólét hasad szét: „…mert az élet része a zajlás / rianással a szemeinkben.”

A hermeneutika megközelítése szerint a mű önmagában sosem létezik. Olvasó és szöveg párbeszéde folytán virtualizálódik csupán egy olyan közös nyelvben, mely az olvasó szubjektumát és a szövegben megidézetteket egyaránt leképezi. Ez a párbeszéd, akár az emberek közti párbeszéd, a másik megismerésének lehetségességén és igyekezetén alapul. Nyerges Gábor Ádám verseiből is hasonlóképpen lesznek művek. Nyerges Gábor Ádám azonban néha csal.

Nyerges Gábor Ádám legújabb, második verseskötete sokat kockáztat: egy hatalmas és lezártnak vélt életmű — lezártnak látszó — műhelyéről kívánja leverni, pardon, levenni a lakatot. A Petri Györggyel, Tandori Dezsővel jelzett hagyomány útján elindulás után egy új, kevésbé bejáratott úton, Orbán Ottó hagyományútján lépdel a fiatal szerző.