Borbély Szilárd új könyve nagyon jelentős, megrendítő, bár nem hibátlan, s némiképp korszerűtlen alkotás. A mű rendhagyósága már a könyv címlapján nyilvánvalóvá válik. Nagy különbség van a kötet címe és alcíme között, a kettősség pedig megfeleltethető a könyvben működtetett hagyományok, illetve az abban megalkotott világ rétegzettségének.
Jelen írás tárgya egy művészetfilozófiai belátás és egy művészettörténeti evidencia összevetése azzal a céllal, hogy a jelenkori művészet egy jelenségének plauzibilis megközelítését ajánlja. A kívánt feladat érdekében a következő két műre szeretnék különös tekintettel lenni: Richard Schustermann Pragmatista esztétika című könyvére, illetve Wladislaw Tatarkiewicz Az esztétika alapfogalmai című kötetére. Írásom témájának magva az a problémakör, mely Schustermann művének alaptémájához szorosan kapcsolódva azt szeretné körbejárni, hogy a különböző filozófiai és esztétikai gondolatkörök milyen belátásokra hivatkozva vetik el a populáris kultúra vizsgálatának gondolatát. Egyrészt Schustermann érvét szeretném néhány konkrét példa segítségével megvilágítani, másrészt pedig szélesebb történeti dimenziót kívánok adni néhány saját, kapcsolódó belátásnak. Ezen szélesebb perspektíva eléréséhez fogom segítségül hívni Tatarkiewicz könyvét.
Nem könnyű vállalkozás ismét tollat fogni, hogy Ticinóról írjon az ember — annyi hiábavaló, hamis, gyáva beszéd után. Nehéz egy nyilvánosságot kerülő, visszahúzódó ember számára, amilyen én vagyok, úgy szólni erről a vidékről, hogy elkerüljem a megszokás és az elcsépelt kifejezések buktatóit, de azért megpróbáljam kifacsarni egy tartós, ám olykor elkalandozó, egyszerre túl sok és túl kevés, óhatatlanul is részrehajló dologból táplálkozó megfigyelés lényegét. Nehéz vállalkozás, egyben csábító is; mintha medvecukrot rágcsálna az ember; mintha olyan fogadást tenne, amely nagyon csekély nyerési eséllyel kecsegtet.
Bár Jean Genet — mint Michel Foucault barátja és egyik tanácsadója — idegenkedéssel fogadta a marxista Jean-Paul Sartre-nak 1952-ben megjelent monumentális, addigi összes művei elé bevezetőként írt monográfiáját, a Szent Genet. Bohóc és mártír című könyvet, az egykori fegyenc és prostituált (hatvan évvel ezelőtt keresztényellenes provokációnak tűnő) „felszentelése” erőteljesen igazolódni látszik a 2013 kora tavaszán megválasztott I. Ferenc pápa korszakváltást jelző korai megnyilvánulásaiban. Az argentin Jorge Mario Bergoglio, az első pápa, aki nem világi papként, hanem jezsuita szerzetesként részesült a római katolikus egyház vezetésének dicsőségében, megválasztása után alig egy hónappal a húsvétot megelőző nagycsütörtökön — a krisztusi coena Domini hagyományát követve — ellátogatott a római Casal del Marmo negyedben lévő fiatalkorúak börtönébe, hogy a vétkezők lábának megmosásával az isteni kegyelem nevében a bűnbánat útjára terelje az elzártakat.
A két vers, amiről itt beszélünk, más-más időben keletkezett: az egyik a huszadik század elején, a másik annak végén, illetve utolsó évtizedében. Ha elfogadjuk számos történész véleményét, amely szerint a 19. század igazából 1914-ben az első világháború kitörésével ért véget, akkor úgy is fogalmazhatnánk, hogy míg Edward Thomas walesi költő angol nyelvű verse konfliktus előtti, a béke utolsó perceire jellemző hangulatot ragad meg, Zbigniew Herbert lengyel költő már a 20. században történtek ismeretében, tehát a múlt szorításában tekint vissza nem annyira magára az évszázadra, mint saját életére. Amit meglehetősen befolyásolt egy rendkívül véres világháború és egy hosszan tartó hidegháború élménye. A két helynév-vers, vagy átmenetiállomás-vers egyík alapvető különbsége a műfajból adódik: Thomas verse idill, míg Herberté inkább az elégia műfajába tartozik. Ami a két verset rokonítja, az az élmény átmenetisége — mindkettő egy vagy több vonatút tapasztalatából született, ahol valamilyen oknál fogva különleges jelentősége van a költő fejében megmaradó helynévnek, egy olyan hely nevének, ahol az expresszvonat vagy egy pár percre megállt (valamilyen titokzatos oknál fogva), vagy amin csak átrobogott.
Art Lover monográfiája egy nemzetközi „ellenművészeti” mozgalom, trend, brand prófétájának, Kántor Istvánnak (1949, Budapest) a harcos munkásságát mutatja be és elemzi. Hiánypótló kötet: végtelenül alapos, átgondolt szerkesztésű és élvezetes. Kötelező olvasmány minden művészeti iskola, intézmény és szabadgondolkodó részére. Irodalmi és képanyaga bepillantást nyújt egy disszidens alkotó és szellemlovas életművébe.
Onfray, a francia bölcselet itthon eleddig szinte ismeretlen „fenegyereke” — miként a róla szóló ismertetők visszhangozzák — Franciaország legolvasottabb és legmediatizáltabb kortárs filozófusa — eddigi életművével ugyanis bevallottan és hangsúlyozottan egyfajta „filozófiai ellentörténetet” akart alkotni, aminek értelmében az akadémiai diskurzust meglátása szerint uraló témáktól, módszerektől távol eső területekre terjeszti ki a figyelmét.
A legjelentősebb írók közül talán egy sincs manapság, aki olyan messzire távolodott volna minden hagyományos értelemben vett irodalomtól, mint Michel Houellebecq. Történetei kevéssé kacifántosak, prózája letisztult és egyszerű, pesszimizmusát pedig szinte kizárólag egy valamelyest tematizálatlanul hagyott mizantrópia és szexuálcinizmus tartja mozgásban. Amit Houellebecq művel — elsősorban mindmáig legsikeresebb könyvében, az Elemi részecskékben —, egyfajta harsány gesztusokkal létrehozott anti-irodalom. A francia szerző a nyugati civilizáció présüzeméből kikerülő ember testi-lelki nyomorúságának olyan tömény leírását kínálja, amelyre nemhogy az irónia, de talán még a fekete humor fogalma sem alkalmazható többé. Kétségtelen, hogy ennek az írásmódnak, illetve a mögötte felsejlő antropológiának is megvannak a maga irodalmi gyökerei, a francia hagyományban például Céline, a patologikus és ugyanakkor kínzóan szórakoztató szexuális problémák leírásában pedig ott van Roth Portnoy-kór című műve, amelyből a legújabb kor szókimondásukért ünnepelt szerzői — talán Palahniuk említhető még ebben a kontextusban – minden bizonnyal igen sokat merítenek.
A repülőmön, amely az Indiai-óceán felé tart, az éjszaka egész külön világ: az időeltolódás, amely térben is érezteti hatását, a lélekben mindennek megteremti a lehetőségét, ami csak történhet emberek és útvonalak, régi történetek és holnapi zarándoklatok, régi emlékek és új szándékok között. Az afrikai éj kellős közepém révedezem, Jemenre, Harrarra, Etiópára és Djiboutira gondolok, no meg Rimbaud, Segalen és Nizan holt, de örökkévaló lelkeire is. Odalent messze a hunyorgó fények a Vörös-tengert homoksivataghoz hasonló felszínné változtatták, amelyen lassan, de biztosan haladnak az óceánjárók, teherhajók véletlenszerűen hozva össze a magányos lelkeket.
A képregény egy sajátos formanyelvvel rendelkező elbeszélő médium, állóképek — gyakran szöveggel kísért — narratív sorozata. Az iparszerűen, több szerző által készített alkotások ugyan ismertebbek a laikusok számára, a médium igazi változatosságát azonban nem ezek, hanem a személyes önkifejezésre használt szerzői képregények biztosítják. A szerzői képregényeknek pedig nagy szeletét teszik ki az énelbeszélések, amelyekben sokszor szabadon keveredik az autobiográfia az autofikcióval. Bár a képregényes önéletírások bő fél évszázados múltra tekintenek vissza, a műfaj csak az elmúlt évtizedekben terjedt el igazán.
