Kategória Kritika–Esszé

A maximalista című szövegválogatás — a remek címválasztás nemcsak a Hazai technikáját konszenzusosan minimalistaként rögzítő terminológián, hanem a poétikai fogalmak érvényességén is ironizál — olyan 1993 és 2009 közt született írásokat tartalmaz, amelyek folyóiratokban vagy antológiákban már olvashatók voltak. A kötet szerkesztése nem a novellák keletkezési sorrendjét tekinti irányadónak, vagyis nem szándékozik valamiféle poétikai „fejlődésívet” megrajzolni: az elhallgatás és megszűnés különböző variációival játszó szövegek gyűjteménye — ahogy én látom, és amit a későbbiekben talán majd láthatóvá is sikerül tennem — az utolsó novellákban tematizálódó önfeladás megjelenésével inkább a pusztulásfolyamatok hallgatagabb teleológiáját csempészi az írásokba.

Nem jellemző rám, hogy különösebben igénybe venném a könyveket, amiket olvasok, de a Bányaidő-példányomból alig másfél olvasás után már hullanak a lapok. Ugyanakkor Fekete Richárd kötetének időkezelése motiválja is ezt a kivételes ütemű lepusztulást: versei egy nyelvet-embert egyaránt gyorsabban elhasználó, széles körben jószerével ismeretlen társadalmi közeg rövid, lezártnak tűnő történetéből kínálnak megragadó töredékeket.

Az olvasó legelőször is gyanút fog, hogy valami átverés áldozata lett, zavartan hátrasandít a válla fölött, nincs-e valahol a szobában (metrón, vonatfülkében, strandon) kandi kamera. Lassan azonban egészséges mértékben megnyugszik, s hajlandó elfogadni érzékleteit valóságként: bizony, ízig-vérig lírával van dolgunk, a szó klasszikus értelmében. Ami meglepő, hogy milyen remekül működik.

Sirokai Mátyás és Bognár Péter művészetének, pontosabban idén megjelent líraköteteiknek összevetése rávilágíthat közös jegyekre, mint az útkereső, normaszegő hajlam, ebből azonban nem a poétikai hasonlóságukat regisztrálhatjuk, mert az eltérések jóval számottevőbbek. A köteteikről való beszéd kulcsfogalmául a kontamináció kínálkozik, amit „vegyítés”, „keverés” értelemben használok.

Rakovszky Zsuzsa három közepesnél alig jobb regénnyel és egy ugyancsak vegyes színvonalú novelláskötettel kitöltött hosszú szünet után egy kifejezetten az idő és az emlékezet kérdései köré tervezett, kiváló verseskötettel jelentkezett. A kötetben két zárt, tematikailag és nyelvileg koncentrált, különálló, de egy irányba mutató ciklust épített, a korábbi köteteiben nem érzékelhető tudatossággal. Az utolsó vers meglepően nyers, érdes kijelentése, a „tűnök elfelé”, vagyis az öregedés kikerülhetetlen tapasztalata szólítja fel a beszélőt az emlékezésre, és egyben ad lehetőséget a múltban gyökerező identitásának megerősítésére.

Tinkó Máté első verseskötete folyamatosan egymásba nyíló, egymásra rákérdező elemekből áll, melyek nyugtalan pulzálása, egybe- és szétkapcsolódása alkotja a versek anyagát, szerkezetét. A szövegek elindítója gyakran egy-egy ilyen forgács (ami lehet érzéki benyomás, reflexió, esetleg a kettő egyszerre), és ez aztán magához vonzza az újabb kapcsolódó részeket, melyek köröznek a formálódó szöveg körül, s meg is próbálnak itt-ott illeszkedni, ám ez mindig csak részlegesen sikerül, így a Tinkó-vers egy önmagával ki nem békülő jelenséggé válik, melyben képek, témák gyorsan váltakoznak.

Valahányszor Schein Gábor új könyvvel jelentkezik, az olvasó biztos lehet abban, hogy a szöveg nemcsak csatlakozik a kurrens európai irodalmi folyamatokhoz, de képes reflektálni azok kérdésfeltevéseinek kondícióira is. A Svéd ezt teszi többek között az antikvarianizmus és archívumtudomány manapság igencsak kelendő újraértésével, az e két diszciplína szolgáltatta diszpozíciót saját vezérelvévé avatva.