Kategória Kritika

Pál József életművében az 1790 — Határ és szabadság az irodalomban című kötet az 1988-ban megjelent A neoklasszicimus poétikája (Akadémiai) párdarabjának tekinthető. Már abban a monográfiában kirajzolódtak Pál megközelítés- és írásmódjának azon legfontosabb jellegzetességei, amelyeket a 18. és 19. század fordulójának irodalmi, művészeti és szellemtörténeti jelenségeinek értelmezése során ezúttal is mozgósít. Az elemzések mögött széles perspektívájú filozófiai és eszmetörténeti érdeklődés (nem pedig például a Pál által szerkesztett Világirodalom [Akadémiai, 2005, 18] előszavában „szürkének” nevezett valamelyik kortárs irodalomelméleti iskola szempontjai) érzékelhetőek. Az irodalom vizsgálata nem választható el a társművészetekétől (itt talán szabad megjegyezni, hogy a szerző édesapja és bátyja is szobrász, a családi inspirációról egy interjújában olvashatunk). Az elemzés nagy ívű szellemtörténeti folyamatok felvázolására törekszik (szemben például a különféle újhistorista irányzatok mikroszintű kontextus-felvázolásaival). A magyar irodalom és a „nagy” európai (olasz, francia, német, ritkábban brit) irodalmak egymástól elválaszthatatlanként jelennek meg. A szerző párját ritkítóan szerteágazó ismeretanyagát a legizgalmasabb kapcsolódási pontok feltárásával és összehasonlítások kidolgozásával teszi értékessé. Kiemelném azt az itthon meglehetősen ritka, de számomra nagyon szimpatikus megoldást is, hogy minden idézet magyar fordításban és eredeti nyelven is szerepel.

A kortárs magyar irodalom egyik fontos vonulata tematizálódik Deczki Sarolta tanulmány- és kritikakötetében: a címmé emelt érzékiség által a test, az erotika és az identitás kérdéseire kérdez rá. A kötet írásai nagyjából két — hol egymásba fonódó, hol egymástól eltávolodó — vonulatba sorolhatók: az egyik a kortárs magyar irodalom értelmezésében érdekelt, a másik fenomenológiai alapozottságú filozófiai írásokból áll. A két vonulat dinamikus együttjátszása adja meg a kötet ívét, amelynek mozaikszerű felépítése folyton új színben tünteti fel a címbe emelt „érzékiség” jelenségét.

A tanulmánygyűjtemény a Margócsy István válogatott munkái című életműsorozat második köteteként jelent meg (a Petőfi-kísérletek. Tanulmányok Petőfi Sándor életművéről című nyitókötetet követve). Ennek a körülménynek a hangsúlyozása már csak azért is fontos, mert a sorozatcím a „válogatott munkák” rangjára emeli a kötetbe foglalt huszonhét tanulmányt. A kiadói szándék szerint ezek a szövegek szavatolnak az életműért, azaz a reprezentáció jegyében tárják az olvasó elé egy irodalomtörténészi pálya szakmai eredményeit. E szövegek kiemelt státuszára a kötet előszava is reflektál. Először is megállapítja, hogy az itt összegyűjtött irodalomtörténeti írásokat „időbeli és műfajbéli szétszórtság” jellemzi. És valóban: míg például a Kosztolányi-kötetet értelmező A szegény kisgyermek panaszai az 1980-as évek közepén, addig A szerelem országa. Petőfi Sándor szerelmi költészetéről majd’ három évtizeddel később jelent meg először a nyomtatott nyilvánosságban; és míg az utóbbi átfogó igénnyel készített, kifejtő és rendszerező jellegű, terjedelmesen érvelő szaktanulmány, addig néhány — szakmailag nagyon is kihívó — rövidebb ötletírás (A[z]: Egy verstani ötlet; Kazinczy és az időmérték. A versforma keresése) is bekerült a kötetbe. Ráadásul a vizsgált művek és jelenségek időhorizontja meglehetősen tágas: a XVIII. század végétől egészen a XXI. század elejéig terjed — némi rigorozitással akár az is felvethető volna, hogy a kötet kissé szűkítő alcímet kapott. Az előszó (mint szerzői énképet formáló és felmutató — és így befogadást orientáló — peritextus) ugyanakkor azt a bizodalmat is kifejezésre juttatja, mely szerint e „tematikus és kifejtésbéli variabilitás mögött azért valamely irodalomszemléleti egység is kibontakozik”. Innen nézve a kötet, illetve a kötet által (is) reprezentált életmű tétje abban ismerhető fel, hogy a „szétszórtság”, a „variabilitás” mögött kimutatható-e a remélt „egység”.

Korpa Tamás első kötete hosszan készült: a szerző már 2006-ban nyert az ismert sárvári diákírótáborban vers kategóriában, évek óta publikál egy sor folyóiratban, tavaly pedig elnyerte a FISZ alkotói díját és a Látó nívódíját is. A hosszú érlelési időnek hála az Egy híd térfogatáról profibb, mint egy átlagos első kötet: ha nem is szembeötlően eredeti, de kétségkívül sajátos hangon szól, amelynek két pillére egyfelől egy erős, gyakran határozottan szuggesztív képiség, másfelől egy tudatosan beépített és állandóan megkérdőjelezett (irodalom)elméleti alapállás. Ugyanakkor az első könyvek néhány jellemző betegségét Korpa Tamásnak sem sikerült elkerülni: az időben egymástól távol készült, különböző hangú és ezért egymás hatását rontó szövegek gyakran kerülnek egymás mellé egy alig megfogható, inkább csak látszólag meglévő kötetkompozíció kedvéért, és akad a kötetben néhány jól sikerült stílusimitációnak ható szöveg is.

Korpa Tamás, Szőcs Petra és Turi Tímea ismert fiatal költők. Mindhármuk első kötetét várakozás előzte meg: szövegeik folyóiratokban már jó ideje olvashatóak voltak, mindhárman voltaképp már a kötetek megjelenése előtt felkeltették a szakmai közönség érdeklődését. A verseskönyvek megjelenése sem okoz csalódást abban az értelemben, hogy a kimondás autentikus igénye, a tudatosan felépített szövegvilág is megmutatkozik a gondos szerkesztés mellett a következetesen végigvitt kompozíciós elvek mentén. A három könyv egyike (Szőcs Petra: Kétvízköz) mértéktartásával, fogalmi és poétikai pontosságával meghaladja az első kötet elvárásait; míg a másik (Turi Tímea: Jönnek az összes férfiak) egyelőre túl keveset, a harmadik (Korpa Tamás: Egy híd térfogatáról) egyelőre túl sokat bíz a nyelv tropologikus, mediális és retorikai dimenzióira. Mindhárom gyűjteményre jellemző, hogy közvetve vagy közvetlenül számot vet a nyelvi megelőzöttség kérdésével, a nyelv autonóm működésének következményeivel, azzal, hogy a tapasztalatok, élmények, emlékek, látványok (stb.) nyelv általi rögzítése temporálisan meghatározott, és nem objektivizálható, nem függetleníthető a beszélő szubjektumtól. A kimondás, az elbeszélés, a leírás — az irodalom nehezen függetleníthető ezektől — is „kimondottságában”, „elbeszéltségében”, „írottságában”, azaz megalkotottságában és kontextusaiban értelmezhető. Ennek tudatában a vers mindhárom költő esetében olyan eszköz, amely nem a személyes történet vagy tapasztalat színrevitelét, hanem ennek korlátozottságát mutatja meg más-más eszközökkel. Korpa Tamás költészetében a nyelv egyfajta (nem a „hagyományos” értelemben vett) térpoétika eszköze lesz, Szőcs Petránál a vers az emlékezet médiuma, a veszteséget és a megörökítés kísérletét viszi színre, Turi Tímea pedig a nyelv és a gondolkodás összefüggésének bölcseleti kérdéséből kiindulva az interperszonális, a nő-férfi viszony tematizálásához jut el.

A Kalligram kiadó zseniális borítótervezője, Hrapka Tibor a költő, Turi Tímea arcképe alá a belső borítón egy reneszánsz meztelen női testet kopíroz, mintegy kiegészíti a láthatatlan részeket, gondolhatjuk, nem a könyv szellemi birtokosa ellenére, hanem annak jóváhagyásával. Bár a kép halovány és egy ponton fügefalevéllel fedett, mégis azt az illúziót kelti, hogy maga a költőnő meztelen. Racionálisan azonban, némi meggondolás után arra következtetésre jutunk, hogy a szerző itt meztelenre van öltöztetve. Hiszen a borító stilisztikai kettőssége miatt joggal mondhatjuk, a képen nem ruháktól való megfosztottságában van jelen Turi Tímea, hanem egy antikvitás stílusjegyeit magán viselő meztelen női test jelmezében. A borítót uraló vörös szín és a középre helyezett, kibomló rózsákat ábrázoló bíbor pecsét még többet elárul aztán a kötet belső titkairól. A cím pedig egyenesen hivalkodó (Jönnek az összes férfiak), ahogy a kötet első verse is, hiszen a Hazudós múzsa újabb csapdába tereli az olvasót, örökös csalfaságot sejt ezekben az ártatlannak is nevezhető külsőségekben, mikor azt mondja: „Unok a szerelmük tárgya lenni.” Még inkább az a gyanúnk, hogy fokozott szerepe lesz ebben a kötetben a nőiségnek, már-már hivalkodóan tüntet vele, s ez a kritikust nem épp kellemes előérzetekkel tölti el.

Egynyári jegyzetek: Nyilas Atilla költészetének ismerői számára ez a szókapcsolat nem új. A szerzőtől először A látó című kötetben jelentek meg ezzel a címmel szövegek, szövegrészletek, akkor 2000-től 2003-ig földolgozva általuk egy-egy nyaralás poétikailag még nem egész költeményekké, „csupán” jegyzetekké összeérő tapasztalatait. A 2004-es „egynyári jegyzetek” az Item című kötetben kaptak helyet, a 2006-tól 2008-ig terjedő időszak nyarainak termését külön Napút-füzetben összegyűjtve olvashatjuk, a 2011-es fejezet pedig a Műút „önálló tartalmú digitális melléklete”, a Dűlő 004-es számaként jelent meg.

Történt egyszer, majd’ egy évtizede, hogy Németh Zoltán egy folyóiratbéli interjúban többek között arról kérdezte Balázs Imre Józsefet, hogy mi is a lényege annak az újfajta posztmodernfelfogásnak, melyet a „fiatal irodalom” feltérképezését célzó tanulmányában működtet. A válasz szerint alapvetően arról van szó, hogy Balázs számára kétségessé vált, hogy a „nyolcvanas évek végére — nevesítsünk: Esterházy, Kukorelly, Garaczi, Németh Gábor, Kovács András Ferenc és mások írásaiban — kialakult szövegformálási mód meghatározó-e a kilencvenes évek második felében.” Bár bizonyos értelemben igen, mégis beszélhetünk egyfajta „posztmodern/posztmodern fordulatról”, azaz a posztmodernség egy más típusú vonulatáról. Tizenegy évvel az említett tanulmány, és nyolc évvel az interjú után a két beszélgetőpartner önálló kötettel jelentkezett, melyek célkitűzése mutat hasonlóságokat: a kortárs irodalom tendenciáinak árnyalása a posztmodernen belüli fordulat jegyében (Balázs Imre Józsefnél), illetve a posztmodern korszakkonstrukció újragondolása a kortárs magyar irodalom szövegpéldáin keresztül (Németh Zoltán).

Menyhért Anna és Borgos Anna könyvheti könyvei műfajilag és témaválasztás tekintetében is eltérnek egymástól. Míg a Női irodalmi hagyomány című nagy ívű monográfia nem kevesebbre vállalkozik, mint konvencionális irodalomszemléletünk, az irodalomról alkotott definícióink felforgatására egy komplexebb szempontrendszerű, a női írók szövegeit is legitimáló történetiség és kánonképzés jegyében, addig a Nemek között. Nőtörténet, szexualitástörténet olyan tanulmányok, kritikák, recenziók gyűjteménye, amelyek a nőiség és általában a nemiség néhány társadalmi, pszichológiai, biológiai, orvosi, sőt az alkotásban megnyilvánuló vetületét, valamint az ebből adódó dilemmákat, konfliktusokat, (identitás)válságot igyekeznek bemutatni. A két kötetet az eltérő fókusz ellenére mégis egymás mellé helyezi a „női” (hagyomány illetve történet) fogalmának címbeli alkalmazása. Közvetve mindkét esetben kérdés, hogy milyen fogalmi és diszkurzív keretek mentén értelmezhető a „nő”, a „nőiség”. Menyhért és Borgos kutatói attitűdjére egyaránt jellemző a speciálisan női tapasztalatok, kulturális kódok előfeltételezése, és egy olyan értelmezői stratégia működtetése, amely kiemelten reflektál a (biológiai és/vagy társadalmi) „nem” jelentőségére. Ezt leszámítva azonban a két kötetre egészen eltérő kérdésfelvetések, hangsúlyok, tétek, következtetések és módszertan jellemző.

Forró nyári napon, csendes erkélyen ülök Kiss Noémi legújabb könyvével, és zavarban vagyok. A vékonyka kötet lapjain mintha egyetlen hideg, sötét, kórház- és pelenkaszagú téli nap története bontakozna ki, pedig egy gyermekért küzdő nő ikerszülésének előzményei, s az azt követő „első év” sokszínű és -szempontú pillanatképei beszélnek az anyaság zsigeri tapasztalatáról, az anyává születés általában elhallgatandónak tartott fájásairól. Az Ikeranya nagyon személyes szöveg. Nem az ultrahang-felvételeket Facebookon posztoló anyák személyeskedése ez, hanem megtorpantó nyíltság, letehetetlen, sokszor nyomasztó, az olvasó nőiséghez való viszonyának tükröt tartó írás. Különös, hogy halálról, háborúról szóló, vagy más, anyagba zártságunkra ráébresztő történeteket olvasva sokszor könnyebb biztos távolba szublimálni a testi határátlépés kiszolgáltatottságát; az Ikeranya prózája azonban olyan idegen-ismerős tartományba visz, ahol nem maradhatok csak kritikus olvasó, olvasó kritikus. Gyermek leszek, gyermektelen nő, még-nem-anya, már-keresztanya, miközben valami szorongással vegyes csodálattal tölt el, ahogy a kötet fülszövegének szavaival „Az én és a te mellett kozmikus-banális módon megszületik a mi.”