Kategória Kritika

Ödön von Horváth műveinek, főleg színműveinek skatulyázására két német színházi fogalom kínálkozik: a Volksstück és a Zeitstück. A Volksstück műfaja, amelyet nem szerencsés „népszínmű”-nek fordítani, mert az magyarul egészen mást jelent, helyette inkább „népi színjáték”-ot mondhatnánk, a 19. század első felében alakult ki Bécsben. A bécsi külvárosok jellegzetes alakjait léptette színre bohózatokban, dal- és mesejátékokban, a kispolgári közönséghez közel álló, „népi” témájú zenés vígjátékokban. A műfaj nevezetes formateremtő képviselői Ferdinand Raimund és Johann Nepomuk Nestroy voltak. A németül író osztrák–magyar író, Ödön von Horváth az 1930-as évek elején ezt a műfajt elevenítette föl olyan darabjaiban, mint a Mesél a bécsi erdő, a Kasimir és Karoline vagy a Hit, remény, szeretet, de úgy, hogy Volksstückjeit — ő maga is így nevezte őket — kétarcúvá tette. Színükön megőrizte a bécsi hagyományra jellemző idillikus-kedélyes és szentimentális vonásokat, a visszájukon ellenben elidegenítő, groteszk, tragikomikus hatásokat érvényesített.

Jeanette Winterson majd’ harminc éve a kortárs brit próza egyik legnépszerűbb, összetéveszthetetlenül eredeti hangú szerzője, magyarul azonban alig néhány műve olvasható. Eddigi tíz regényéből mindössze a napóleoni háborúk idején játszódó, mágikus realista elemekkel tarkított A szenvedély (Európa, 1998) és az Atlasz-mítoszt újraíró Teher (Új Palatinus, 2008) jelent meg, gyermekirodalmi művei közül viszont mindkettő napvilágot látott a General Press gondozásban (Gubancrom, 2008; Capri királya, 2005). A magyar könyvkiadási gyakorlat tehát szinte inkább meseíróként jegyzi a posztmodern feminista és leszbikus prózát alkotó Wintersont, míg például a tengerentúli angolszász nőirodalom élvonalát képviselő Margaret Atwood, a friss Nobel-díjas Alice Munro vagy Toni Morrison számos magyar fordítással dicsekedhetnek. Winterson világának közvetítése talán azért is merész kiadói vállalkozás, mert több, a mai brit kánont meghatározó írónőhöz hasonlóan (A. S. Byatt, Angela Carter), számos szinten olvasható, mitológiai és kultúrtörténeti utalásokkal telített regényeket ír, s ezek nem utolsó sorban kiemelkedő műfordítói teljesítményt is igényelnek. Több szempontból jelentős fordulat tehát, hogy a Park Kiadó idén megjelentette Winterson legújabb kötetét, amely egyben az írónő eddigi legerősebben önéletrajzi írása is, s talán éppen ezért lehet kitűnő kedvcsináló az írónő excentrikus univerzumához.

A 2009-es hallásgyakorlatok megjelenése óta Varga Mátyás költészete olyan figyelemreméltó poétikai váltásokon megy keresztül, amelyek a személyesség, az alanyi megszólalás poétikai problémájának mind tudatosabb megfogalmazásáról tanúskodnak. Az olvasó hajlamos a fent említett kötet és a két évre rá napvilágot látott parsifal, parsifal kötet közti távolságot afféle visszafogottan is ambiciózus vállalkozásnak látni egy egyszerre vallomásos és rejtőzködő versnyelv kialakítására. A hallásgyakorlatok szövegeiben szétaprózódó és felismerhetetlenné váló beszélő a parsifal, parsifal darabjaiban az individuum megírhatóságához, a kijelentések eredőjéhez azért rendelte a test reprezentációjának kihívását, mert abban alapvető feltételét látta meg annak, amit a hajnali 3 kapcsán majd úgy hívunk, hogy a vers interszubjektív tere.

A hajnali három a legsötétebb óra, a depresszió, a kóros álmatlanság, a kétségbeesés idői szimbóluma az egyéni életben. A kereszténység tradíciójában pedig a legsötétebb éjszaka Nagycsütörtök (feria quinta) éjjele, amikor Krisztus magányosan, halálfélelemben virraszt az Olajfák hegyén, mielőtt elfogják: „ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé” (Luk. 22,53). Krisztust Nagypénteken (feria sexta) délben feszítik keresztre, és délután háromkor hal meg. Ez a halál előtti három óra is a sötétségé: „a nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt” (Luk. 24,45). A kötet tagolása sajátos tükörszimmetriát mutat: az első rész három egységből áll, egyenként 9 verssel. Ez a három rész a Húsvét előtti három napot idézi meg, a Nagycsütörtököt, Nagypénteket és Nagyszombatot, amikor Krisztust elfogják, elítélik, keresztre feszítik, meghal és sírba teszik. A feltámadásig, vasárnapig a kötet nem viszi el olvasóját: a negyedik nap helyett a [responsoria] című második „fejezet” mintegy újra írja a megelőző részt, mégpedig úgy, hogy a három nap (feria quinta, feria sexta, sabbato sancto) egymást követő verseinek egyes sorait kiemeli és ismétli, pontosabban két egymást követő vers kiemelt sorait fölhasználva alkot újra egy harmadikat.

Különleges kalandba kezd, aki belevág Bolaño két legjelentősebb műve egyike, az immár magyarul is olvasható Vad nyomozók olvasásába. Valódi utazásról van szó, amelyről nem csak a mű már-már meghökkentő terjedelme, de a benne felvonultatott, szinte leltározhatatlan mennyiségű reália, utcanevek, terek, városok, országok, kontinensek, és persze az ezen terekben megjelenő enciklopedikus mennyiségben megjelenő személyek is gondoskodnak. A Vad nyomozók mind tematikus rétegzettségét, mint narratív struktúráját tekintve aligha tekinthető szokványos regénynek, és maga a szöveg is számos fogódzót ad ahhoz, hogy ne akként olvassuk. A Vad nyomozók valójában egy térkép, olyan országokról, melyeket soha meg nem írt versek szövegei határolnak egymástól. Érzékiségben tobzódó mozaik, melyben „zűrzavarosan összefonódó konkrét történések követték egymást és tulajdonnevek és igék és fejezetek egy anatómiai kézikönyvből, melynek úgy tépkedtük ki a lapjait, mint egy virág szirmait.” (77) A Vad nyomozók lényegében egy eposz, mely nagyjából az Odüsszeia, a Don Quijote és az Ulysses által meghatározott, megannyi fehér folttal rendelkező irodalmi Bermuda-háromszögben kínálja magát olvasásra, egyesítve az utazás, az otthon iránti vágy, az anakronisztikus képzelgések és társadalmi szerepzavarok, továbbá egy kimeríthetetlen potenciállal bíró „nyelvi gépezet” működésének mozzanatait.

Napjaink egyik legnépszerűbb és legvitatottabb latin-amerikai szerzője, Roberto Bolaño művei közül az elmúlt esztendőben három regény is napvilágot látott magyarul. A chilei szerző 2003-ban súlyos betegségben hunyt el. Éveken keresztül elhúzódó betegsége szinte közhelyszerű toposzként állandóan visszatérő elem a róla szóló kritikákban. Nyilvánvalóan a szerző személye nem függetleníthető teljes mértékben a művétől, ám mégis megkockáztatom, lehet másképp is olvasni a szövegeket. Az immár magyarul is olvasható szövegeket ezennel nem az eredeti (Estrella distante, 1996; Los detectives salvajes, 1998; Nocturno de Chile, 2000), hanem a magyarországi megjelenésük sorrendjében tekintjük át.

Előző könyve 2008-as megjelenése után Szilágyi Zsófia többször nyilatkozott arról, hogy továbbra is Móricz Zsigmond áll majd kutatásai középpontjában, és legközelebb egy nagy, összefoglaló jellegű monográfiát készül róla írni — e terv azonban A továbbélő Móricz olvasói számára nem feltétlenül tűnhetett magától értetődőnek. Az említett könyv legmeghatározóbb tulajdonságának ugyanis éppen a teljességre való törekvés határozott elutasítása látszott: Szilágyi a könyvben is nyíltan kijelentette, hogy a számára kevésbé érdekes művekkel és aspektusokkal nem törődött, azzal foglalkozott csupán, ami miatt ő a maga részéről izgalmasnak látja az életművet. Ez gazdagon kifizetődő döntésnek bizonyult: olyan esszégyűjtemény jött létre, mely képes volt szinte maradéktalanul konstruktív erővé változtatni az önkényességet — hiszen elsősorban egy olyan lelkes olvasót mutatott be fejezetről fejezetre, aki számára Móricz (a családtörténettől a bulvár problémáján keresztül a kortárs irodalomig) számos témával összefüggésben, számos módon bizonyult élő és megkerülhetetlen alaknak; és így érte el célját: elbizonytalanítani azokat, akik diskurzusok évtizedes szerencsétlen összjátékának hatása alatt érdektelen, unalmas alakot, hárítandó kötelesség tárgyát tudták csak látni a szerzőben. Hogy az új könyv viszont radikálisan eltérő terv alapján építkezik, az már formadöntésein világosan látszik: minden arra int ugyanis, hogy egyetlen összefüggő, lineárisan végigolvasandó szövegnek tekintsük azt — erre irányuló gesztusnak tűnnek a fejezetvégi összekötőszövegek éppúgy, mint az, hogy a kötet mintha szándékosan akarná megakadályozni, hogy az olvasó, aki esetleg csak egy konkrét műre kíváncsi, megtalálhassa az arról szóló részt: tárgymutató nem készült, az artisztikus fejezet- és alfejezetcímek alapján pedig általában nem könnyű megtippelni, miről olvashatunk bennük; hosszú távú elköteleződést követel tehát, cserébe viszont, a bevezető oldalak szabadkozása ellenére — már definitív címével és nem csekély terjedelmével is — mégiscsak jóval teljesebb képet látszik felkínálni.

Takács Zsuzsa immár a magyar líra egyik meghatározóbb alakja: olyasvalaki, akinek, ha kötete jelenik meg, az mindig ünnepet jelent. Rendkívüli arány- és stílusérzékről tanúskodó, egyenletes színvonalú, kiérlelt gondolati teljesítményt nyújtó szövegeket köszönhetünk neki, melyek úgy merítenek a Pilinszky és Nemes Nagy neve által fémjelzett hagyományából, hogy közben a fiatal líra számára is ihletadó, inspiratív erővel bírnak. 2010-es kötete, A test imádása — India különösen gazdag anyagot tartalmazott: a kalkuttai Teréz anya halála után kiadott feljegyzések töredékeit magukba olvasztó versek a szenvedés elképzelhetetlen mélységeibe belelátó asszony perspektíváját megalkotva vallanak test és lélek viszonyáról, nem megfeledkezve a problémakör keresztény teológiában betöltött jelentőségéről. A test imádása… megrendítő kísérlet a „távollevő Istenhez” való odafordulás, egy hívő-hitetlen spiritualitás nyelvének kialakítására. A szerzőről tudjuk, hogy hajlamos az ilyen költészeti kísérletek folytatására: a frissen megjelent új kötet, A tiltott nyelv kapcsán ezért magától értetődő módon tevődik fel a kérdés, hogy van-e ösvény, ami ide A test imádásából vezet el, azaz, miként lehet a könyvet az életmű korábbi darabjai felől olvasni.

Pór Péter tanulmánykötetének, mely kétségkívül a 2013-as magyar irodalomtudományos publikációk egyik legfontosabbika, meghatározó motívuma, ahogy a könyv alcíme is jelzi, a költői alkotás és szélesebb értelemben a teremtés; a szerző, mint látni fogjuk, nagyon érzékenyen és tudatosan kezeli ezt a problémakört. A Tornyok és tárnák középpontjában a modern és posztmodern költészet áll, Rilke, Ady és József Attila egyfelől, Beney Zsuzsa, Tandori és Petri másfelől. Olvashatunk két epikusról is, Lengyel Péterről és Kertész Imréről. A kötetet három jelentős (művészet)filozófus-portré zárja, ezek Vajda Mihályról, Fodor Gézáról és Radnóti Sándorról szólnak. A gyűjteményt a szerző Széchenyi-díjának alkalmából készült interjú vezeti be, az ezt követő tizenöt tanulmány 1999 és 2012 között született. A legtöbb szöveg magyarul jelent meg először, de találhatók a kötetben olyan írások is, melyek eredetileg franciául vagy németül íródtak, s utóbb fordították magyarra őket.

A rendkívül jól felépített mű a túlélők és családjuk hétköznapjairól szól, ezek a hétköznapok ugyanakkor nyilvánvalóan eltérnek a legtöbbünkétől, legfőképpen azért, mert az ő életükben olyan cezúrát találhatunk, amelyet mi talán elképzelni sem tudunk. Életük és történetük két részre osztódik, a holokauszt alatti és a holokauszt előtti életre, amelyek mellett a jelen vagy a jövő eltörpül, valószínűtlen és kétséges is.