Nem tűntek el az órák, nem folytak el a percek,
csillogó fekete vasgyári királylány,
szerencsi szájhős, keserédes herceg.
És élünk boldogan, míg meg nem halunk
— lesz egy kosár kenyerünk, egy kosár halunk —,
Gazdálkodj okosant játszunk, mint az átkosba’.
És egyikünk se költözik be a városba.
Vajon hogyan kell felvenni újra a régi élet fonalát, hogyan folytatodjuk tovább, ha a szíved mélyén kezdedjük megérteni, hogy nincs már visszaút, se tovább, kérdezem magam, ahogy kilépek az utcára, bele a tébolyító, hideg napfénybe, a benti félhomályt elhagyva arcon csap a verőfény, és nyilván vannak dolgok, amiket az idő sem képes helyrehozni, olyan túlságosan mély sebek, amelyek hatalmukba kerítenek, ha nem vigyázol, őrületbe kergetnek...
Eszter. Valami furcsa és megmagyarázhatatlan ok miatt ez a név jutott eszembe, amikor vissza kellett emlékeznem, mi lehetett a Déry-regény főhősének, G. A. úr szerelmének a neve X-ben, a titokzatos városban. Az egész dolog egyáltalán onnan indult, hogy nemrégiben valaki egy este nekem szegezte a kérdést, mondanám el, eddigi életemben milyen zenei, filmes, vagy irodalmi művek voltak rám meghatározó hatással, fel tudnám-e sorolni őket.
Vannak azonban (mint — mások mellett — én), akik továbbra is szívesen foglalkoznak számokkal, és felfigyelnek ezek újabb és újabb érdekességeire. Mindez rendjénvaló teljesen, bár természetes a kudarcérzés, ha a felskiccelt számsorok, feltételezett vagy egyenesen felismert törvényszerűségek hirtelen a zérusba futnak, majd az imaginárius számba — mintha nem is lenne tovább. Pedig nyilván haladhatnánk még, ott várnak ránk a szürreális számok, melyek két egyszerű művelettel keletkeznek „a semmiből”, azonban tulajdonságaikban hasonlítanak a valós számokra.
Nincs szomorúbb a lelakatolt kapujú, elhagyatott éjjeli játszótérnél. Még ott jár a gyerekek lépte, akik boldogok voltak itt, vagy legalábbis örültek, hogy bejöhettek ide. A kerekek még forognak, a hinta még halványan inog. A csúszdák, a libikókák, a mászókák, a kormánnyal hajtható körsürgők egy darabig biztosan várják még a régi vendégeik, aztán majd megtudják, hogy azok nem jönnek hozzájuk vissza. Vagy nem tudják meg, mert a dolgok talán örökké képesek várni, vagy még azután is — mégha nem is tarthatnak ki olyan sokáig. Szóval a remény még nem hagyta el a helyet, a hit dolgában azonban ki mondhatna itt ma biztosat? Vagy fordítva.
Felszálltam egy buszra az első ajtónál.
A páros üléseken ők ültek egyedül, egymás mögött...
Kollegiális naplónkban
Nem születtem vadnak, hanem azzá lettem.
Benzingőz és földutak szerelmese,
később Keresztutaké meg a Műúté is :) .
Szerencsről Monokra, a tóig, és vissza,
az én Uram csak a vizet issza.
Volt néhány mezei kilométerre krosszpálya.
Odaraktuk a szoci Dakart, tesó, hogy fájjon.
Tizenkilencre még csak-csak, de huszonyegyre, pláne negyvenre azért már nem nagyon szokás lapot kérni, hősünk mégis veszi a bátorságot, megszólal, aztán lefojt egy tétova korttyal, és nem is azért, mert felrémlik benne valami egyoldalú párbeszéd („Életem, vidd le a kutyát! És ha már lementél, inkább vissza se jöjj. De akkor mégse a kutyát, a szemetet vidd le”), hanem mert úgy véli, visszanézve már más, egy mindent elkerülő, mégis párhuzamos útvonal, amit lát, itt nagyvonalúan túllép a mértani kötelezettségeken...
Valahogy mindig itt van március idusán, az ünnep meg a József-nap között. Mielőtt a meleget zsákban hoznák. Pár éve kezdett rendszeressé válni, hogy ilyentájban még egy utolsó nagy rohamot levezényel a tél. Vagy hát többnyire nem is az utolsót, hanem az egyetlen nagy téli vihart produkálja épp ekkor. Négy éve napokra elment az áram. A vége az lett, hogy hazavágta a kazánt.