Ha betérünk egy francia könyvesboltba, és azon belül is a pszichonalitikus irodalmat összegyűjtő polcok közé, a valamivel szemmagasság fölé helyezett, a tematikus eligazodást segítő címkékből rögtön fogalmunk lehet arról az ellentmondásosan kultikus beszédmódról, amely Franciaországban Jacques Lacan munkásságát kíséri. A strukturalista és posztstrukturalista szerzők között is kivételesen terjedelmes kritikai recepcióval rendelkező Lacan gondolkodásáról zavarbaejtően sok könyv született, amelyek többsége valamiféle bevezető vagy gyorstalpaló kíván lenni ehhez a hírhedten obskúrus, jóhiszeműbben: páratlanul összetett életműhöz.
Friss híreinkben az angol nyelvterület újdonságairól: hiánypótló kiadások R.S. Thomas életművéből, Margaret Atwood disztópikus trilógiájának utolsó kötetéről, új irodalomtudományi kézikönyvekről, valamint Beckett kéziratáról.
Napjaink irodalmának közös nevezője a latin-amerikai kontinensen is az erőszak, a bűn világa, a kilátástalan küzdelem az életért. Az ehhez szükséges leleplező, a nyers brutalitást hitelesen reprezentáló nyelvet keresik a szerzők.
Áttekintésünkben a chilei Roberto Bolaño, az argentin Gabriela Cabezón Cámara, a guatemalai Rodrigo Rey Rosa és a hondurasi Horacio Castellanos Moya regényeit vesszük szemügyre.
A Külföldi Irodalom című lap Krasznahorkai Lászlóval közöl interjút Ha, tegyük fel, van nyelv, amire érdemes lefordítani engem, az az orosz címmel. A kiváló Okszana Jakimenkónak (a magyar irodalom jeles oroszországi közvetítőjének) érdeklődésére, hogy vajon miért nem találkozni akkor műveivel Oroszországban, keserűen reagál, minthogy fájó pontjára tapintottak — nem őt kellene erről kérdezni… „Ha nem lenne az orosz irodalom, soha nem kezdtem volna el írni.” Szorokin is faggatta erről Berlinben, mondja, s hát csak azt tudja válaszolni kínjában ilyenkor, hogy talán jobb is: így az orosz olvasók legalább sóvároghatnak — arra a magyar íróra, akiről néha hallanak, de akihez a nyelvükön nem tudnak hozzájutni… Más-más a fogadtatása amúgy a különböző országokban, elmélkedik tovább Krasznahorkai.
Július 4-én éjfélkor hirdette ki a Bellonci Alapítvány az idei Strega-díj nyertesét: Walter Siti Resistere non serve a niente (Ellenállni fölösleges, Rizzoli Kiadó, 2012) című regényével egyértelmű győzelmet aratott. A 412 érvényes szavazatból majdnem kétszer annyit kapott (165-öt), mint a második helyezett Alessandro Perissinotto Le colpe dei padri című könyvével (78 szavazat, Piemme Kiadó), aki mögött csak egyetlen szavazattal maradt el a harmadik helyezett, Paolo Di Paolo Mandami tanta vita című könyve (Feltrinelli Kiadó), őket a két írónő, akik szintén bejutottak az ötös fináléba, Romana Petri (Figli dello steso padre, Longanesi Kiadó) és Simona Sparaco (Nessuna di noi, Giunti Kiadó) már nagyobb szavazatkülönbséggel követik. Az eredmény, mint minden évben, ismét egyaránt megosztotta az olvasóközönséget és a kritikát, az sem meglepő már, hogy a fináléba jutott kiadók évről évre nagyjából ugyanazoknak a nagy kiadói-terjesztői cégcsoportoknak a képviselői, tehát a legrangosabb olasz irodalmi díj elnyeréséhez nem elegendő jó könyvet írni, hanem „kiművelt” marketingarculattal is rendelkezni kell.
Nem kis riadalmat keltett a TDDL-t, vagyis a Német Nyelvű Irodalmi Napokat, másik nevén az Ingeborg Bachmann-versenyt évről évre figyelemmel követők körében a verseny előtt pár nappal nyilvánosságra hozott hír, amely szerint elképzelhető, hogy az ORF osztrák közszolgálati csatorna a jövőben anyagi okokból nem tudja majd támogatni annak közvetítését. Az idén 37. alkalommal megrendezett neves klagenfurti esemény, amelyet néhány éve élőben közvetít a 3sat és online is követhető, egyfajta irodalmi tehetségkutató verseny is. Az újabban reneszánszukat élő tehetségkutató show-któl nemcsak több évtizedes múltja különbözteti meg, hanem főként az, hogy középpontjában nem a marketing, hanem a szövegek állnak. A korábbi évekhez hasonlóan az idén is 14 szerző versengett a héttagú zsűri és az online szavazóközönség kegyeiért. Ez remélhetőleg a jövőben sem változik, közvetlenül a díjkiosztó előtt ugyanis arról biztosította a jelenlévőket Alexander Wrabetz, az ORF vezérigazgatója, hogy a következő és az azt követő években is több médiaformátumon keresztül követhetjük majd a meghívott szerzők felolvasását.
Nem tudni, mi a felélénkülő érdeklődés oka, de az utóbbi években sorra jelennek meg az olyan francia regények, amelyeket tematikus szálak kötnek a magyar kultúrához és történelemhez. Emlékezetes lehet Jean Mattern 2008-as regénye (magyarul Királyfürdő, 2010-ben), rögtön utána Bruno-Nassim Aboudrar 2009-ben publikált Ici-bas (Idelenn, Gallimard) című könyve. Aboudrar egy dupla családregény keretein belül egy erdélyi és egy marokkói família történetét mondta el. Majd Alice Zeniter ez év elején publikálta a Sombre dimanche-ot (Szomorú vasárnap, Albin Michel), amelynek középpontjában szintén egy magyar család története áll. Ha minden igaz, a közeljövőben Aboudrar és Zeniter regénye is olvasható lesz magyarul. Mindenesetre a francia irodalmi piac szemmel láthatóan vonzódik, vagy legalábbis a frankofón-kreol döpingben egzotikusnak találja a magyar tematikát, ami, valljuk be, sokszor azért egészen közhelyes asszociációkra hajaz.
„— Két ember él bennem — mondta. — Az egyikük úgy érez, ahogyan érezne kell, a másik ezzel ellentétesen. Utóbbiból hozom létre gonosz figuráimat; abból, aki úgy érez, ahogyan egy embernek éreznie kell, a saját életemet igyekszem élni. — Csak kettő? — kérdeztem.” A kérdező Dosztojevszkij, a feltárulkozó író pedig Dickens. A párbeszédet megtaláljuk Claire Tomalin nagyszerű friss Dickens-életrajzában (Penguin, 2011), de számos komoly folyóiratban is. Ez volt a közelmúlt angol nyelvű irodalomtörténet-írásának egyik legnagyobb szenzációja, egy ismeretlen kazahsztáni szaklap elfeledett 1987-es számából előbányászott publikáció alapján, a hihetetlen nagy jelenet: Dosztojevszkij, Dickens nagy rajongója (egy beszélgetésben „a világ egyik legjobb” írójának nevezte) rövid 1862-es londoni tartózkodása során meglátogatja eddigre nemzetközi hírű kollégáját.
Idén minden, ami lényeges, argentin színekbe öltözött. Nemrégiben egy kiállításmegnyitón jártam, az Argentínában megalapított, ám számos magyar taggal és kapcsolattal is rendelkező MADI művészcsoport kamarakiállítása nyílt a Kassák Múzeumban, ahol a megnyitóbeszédet mondó nagykövet kiemelte, hogy valóban, Budapestet meghódította Argentína: argentin a MADI, argentin a pápa, az elmúlt hetekben számos argentin tangóelőadás vendégeskedett Budapesten, és ugyancsak mostanában a Művész Mozi adott otthont az argentin filmnapoknak (május 27–31). Ez pedig, közismert meggyőződésemen túl — jelesül, hogy Argentína a világ közepe, legalábbis ami a művészeteket illeti — már önmagában is elegendő ok arra, hogy híradásom innen jelentkezzék.
A Voproszi Lityeraturi című közkedvelt irodalomtudományi lap (magyarul: Az irodalom kérdései) a posztmodern utáni költészeti állapotot taglalja Jevgenyij Abdullajev nagyszabású áttekintésében Taskentből. A költészet és a nemköltészet között (s nem a költészeten belül) húzódik manapság a határvonal, írja. A romanticizmus és az epikus személytelenség közt a másik megnyilvánulásának a megjelenítése az átmenet, ez foglaltatik bele a lírabeszédbe. Prozódiailag pedig a szillabotonikus (kötött szótagszámú hangsúlyos) és a szabadvers között megteremtődik a heteromorf verselés.
