Kategória Tudósítás

Tegnap, december 16-án a Pepita Ofélia Bárban, a Műút decemberi lapszámának bemutatóján adtuk át folyóiratunk nívódíjait...

Szombaton úgy kék az ég és zöldek a fák, ahogy itt kell. A tisztáson pokrócot dobok a vadvirágokra Kemény István mögé, ez a szeminárium. Dékány Dávidot hallgatok, egy macska pillangót pofoz, Szofja Tolsztaján írom a jegyzetem. Harangozás után elirigylik a három vegarudam. Rá fagylalt a templom tövében, amarettós mokka, ez az egyik a hatból, amit megettem. Mások szerint tizenkettő volt az, mert itt az egy az majdnem kettő. Az olaszrizlingből tavaly kiégette a savat a nap. Zöld hasas helyett marad a szimpla üveg, leértékelt kétezertízes, az legalább karcol.

Legjobban viszont mégis az Alba Hyseni Project koncertjét vártam ezen az estén — a kiírásnak megfelelő időben kezdő formáció egyórás programja nemhogy nem okozott csalódást, de alighanem az egyik legfontosabb koncertélményem lesz ebben az évben: amit láttam-hallottam, amit kaptam, az egyszerűen tökéletes volt. A zenészek pontosak és alaposak, de mindenekelőtt figyelmesek: a producerként Csigó Tamás jegyezte kiváló számok közben is követik, mint egy karmestert, minden rezdülésére reagálva a lenyűgöző orgánummal bíró énekesnőt, aki pedig a közönség rezgéseire is jócskán reflektál, szinte együtt él és mozdul általa a színpad és a nézőtér.

Augusztus 16-án, pénteken ért véget a 41. Tokaji Írótábor. A Felhívásban jelölt tematika: Eltiltva és elfelejtve II. A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban — 1965–1990. Mivel nem voltunk jelen a rendezvényen, s csupán a záró nap plenáris ülésén előadó Bíró-Balogh Tamást kérdeztük — egy jó halászlé mellett — a benyomásairól, az itt következőkben nem törekedhetünk reprezentatív összegzésre. Alanyunk érthetően kizárólag a meghallgatott előadásokra reflektálhatott.

Ahogy Nick Cave a közönséget kezeli, azt akár a legbefolyásosabb szektavezetők is megirigyelhetnék. Odaszól egy hellót, aztán már kezdik is a We No Who U R-t, a Push the Sky Away nyitódalát. Elég hamar átzökkenünk Cave privát univerzumába, és onnantól kezdve csak ő létezik. A második szám (Jubilee Street) végére már olyan extázisba kerül a közönség, hogy bármit megtennének, amit választott istenük mond. Ő pedig folyamatos kapcsolatban van a közönséggel, néha kiválaszt 1-2 embert, nekik énekel, vagy beveti magát a közönségbe (a biztonságiaknak ráng az arcuk, remélik, hogy minél hamarabb vége lesz az őrültekházának). Persze ő teljesen tisztában van vele, hogy közelről képes igazán hatni, amikor belenéz a szemedbe, és úgy visítja, hogy „Can you feel my heartbeat?”.

A bennfentes szemével a vasgyári táborból – melyben az is hallatszik, hogy nem csak jól írók voltak a táborban... Vagyis hogy nem csak írni tudnak jól...

Június 13-án este mutattuk be a Pepita Ofélia Bárban Málik Roland összegyűjtött prózáinak kötetét, mely a Műút-könyvek sorozatában látott napvilágot. Az esten A fehér út című kötet írásait Antal Balázs méltatta. Az ezt követő beszélgetésen Sopotnik Zoltán kérdezte Nyilas Atillát, a kötet sajtó alá rendezőjét, valamint Antal Balázst. A beszélgetésbe bekapcsolódott Málik Zsolt, Málik Roland bátyja is.

A fővárosban évente négy hagyományos rendezvény van képregényeseknek. Kettő tavasszal, és kettő tükörképként ősszel. Két börze, egy fesztivál és egy vásár. Ezen kívül vannak kiállítások, con-ok (míg Amerikában a találkozók minden égtáj képregényeit megmutatják, játékokat és filmeket reklámoznak, nálunk ez a rövidítés az animés-mangás réteg sajátja lett, SacuraCon, MondoCon, HoldfényCon, AnimeCon stb.), havonta Képregénykedvelők Klubja, és körülbelül ennyi.