Most így elsőre azt gondolom, hogy bizonyos minták ismétlődnek, és az, hogy ezeken a mintákon belül milyen mértékben kerül előtérbe az emlékezetpolitika vagy az emlékezés értéke vagy parodizálása, az elsősorban a médiumoktól, tehát a hordozóktól függ.
Ősz óta olvashatjuk Mészöly Miklósnak és Polcz Alaine-nek a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent, közel ötven éven keresztül tartó levélváltásait. Hogyan folyt a levelek feldolgozása és kiadása, mennyiben irodalmi- és mennyiben irodalomtörténeti jelentőségű a levelezéskötet, és mit adhat hozzá Mészöly és…
Vásári Melinda: A novemberi Műútban mind a hárman írtatok Nádas Péter Világló részletek című memoárjáról. Nagyon izgalmas volt végigolvasni a kritikákat, vagy inkább tanulmányokat egymás után, látni, kit mi ragadott meg, vagy éppen mi provokált a mű olvasása során. Ezért…
David E. Wellbery, a Chicagói Egyetem germanisztikaprofesszora, a világ egyik vezető Goethe-kutatója 2017 szeptemberében mesterkurzust tartott Goethe’s Poetics of Form and the Problem of Form in Contemporary Literary Studies címmel az ELTE-n. A vendégoktatóval és a teljes Faustot a közelmúltban magyarra átültető Márton Lászlóval a kurzus alkalmából Kelemen Pál és Tóth-Czifra Júlia beszélgetett.
Versekkel kezdtem a pályámat, pontosabban prózaversekkel, jóllehet én mindig is prózát szerettem volna írni, és most is főleg azt olvasok, alkatilag valahogy erre vagyok ráhangolva. A vers kényszerből jött akkoriban, mert nem tudtam elbeszélni, nem voltak érdekes történeteim. Most abba ne menjünk bele, hogy mennyire kell egy prózának történetet elmesélnie, mert nyilván nem kell, de én most csak az akkori intencióimat, tudásomat mesélem el. Eléggé tolnais prózaverseket írtam, kicsit megspékelve EP-vel, Aaron Blumm-mal, már nem is emlékszem, hogy még mikkel, feszítgettem a vers és a próza határait.
A klasszikus filmek iránt világszerte egyre nagyobb az érdeklődés. Minden nagy fesztiválnak van filmtörténeti szekciója. Fontos, hogy nagyvásznon nézzünk újra régi filmeket — más az élmény, mintha tv-ben vagy monitoron néznénk. A CineClassics ráadásul a régióból származott nagy művészekre fókuszál, tehát célja az emigránsok újrafelfedezése, új összefüggésekben való bemutatása is.
...helyesebb volna inkább azt mondani, hogy a Báró Wenckheim hazatér még reménytelennek sem látja a „helyzetünket”. Ha valamit, akkor igazságot próbál tenni, azaz végre nem maga kíván dönteni abban a kérdésben, hogy az egész milyen, hanem hagyja, hogy ez az egész önként kiadja magát. Nem vesz el ebből az igazságból, és nem tesz hozzá, mert ellenkezne a jóérzésemmel, hogy olyan könyvhöz adjam a nevem, amelyet bár én jegyeztem le, de a szereplők írtak. Annyi volt rám bízva, hogy lejegyezzek, nem az, hogy megírjak...
A prózát gondolom alapműfajomnak, de tényleg szeretek elkalandozni. Nem mondom, hogy megunom, de frissítő hatású, ha egy ideig verssel, színházzal, fordítással, esetleg filmmel foglalkozom, mondjuk két regény közt. Lehet emögött tényleg valamiféle szabadságigény vagy változatosság iránti vágy. Szeretem az új kihívásokat. A prózán belül is látszik ez: rövid szövegekkel kezdtem, utána hosszabb novellákat, regényeket írtam, de vissza-visszatérek a töredékesebb formákhoz. Nem akarom mindig ugyanazt csinálni, ismételni magam. Valószínűleg azért választottam ezt a pályát, hogy legalább akkor, amikor dolgozom, szabadnak érezzem magamat.
A periféria, úgy látszik, képtelen vagy nem akar a saját fejével gondolkodni, tehát van egy lustasága. Persze ez nem azt jelenti, hogy mellőzni kell a nagy hagyományokat, pont fordítva. De körülbelül ugyanarra a végkövetkeztetésre jutunk vissza, mint Ady idejében, ha végigpillantunk a mai provinciális szerb nacionalizmusba begyepesedett úgynevezett gondolkodókon, és ugyanígy a magyar nacionalizmusba begyepesedett — úgynevezett — gondolkodókon, most nem mondok neveket, de általában tudjuk, hogy kiről van szó.
Sok zenekar hatott rám, a Disciplinát azért említem olykor egyrészt, mert máig működnek, tehát közérthető utalás, másrészt mert az alapító-vezető-basszugitáros-énekes Kojóhoz barátság köt. A 80-as évek Jugoszláviája — be kell vallanunk minden nosztalgia nélkül — egy egészen elképesztő módon dinamikus, gazdag, izgalmas, s egy halom nagyon eredeti magas színvonalú művészetet és népes, lelkes közönségre épülő közösségi életet hozott magával. Én ennek az egykori tagköztársaságok fővárosaiban ma a leghaloványabb nyomát se látom.