Zsupos Norbert

Még a jelentéktelen dolgok is felveszik a szimmetria kényes formáját, és az események igazodnak e természetellenes rendhez, ami egyszerre megnyugtat, és ami egyszerre felbosszant. Odakint zuhog, az ablakon át nem látok semmit, csak az üvegen gyöngyöző cseppeket figyelem, ahogy egymásra csúsznak, ahogy lassan egybeolvadnak. Odakint zuhog, és még mindig várok, mintha lenne értelme a várakozásnak, számolom a perceket, várom, hogy a számok létrehozzanak valami párhuzamot, valami megnyugtató egyenletet, ami persze most már lehetetlen. Arra gondolok, hogy ezt a természetellenes rendet látom mindenben, ami körülvesz, a kávéscsésze aljának pecsétlenyomatától kezdve egészen az apámról őrzött, összegyűrődött fényképig.

Különböző test voltunk, még önmagába kapaszkodó, azután lassan eltávolodó test, melynek árnyéka eltűnik a mozdulat feszült percében, amikor ellököm magamtól, amikor ellök magától, amikor nem maradunk az a test, csak becéző szavak és félő pillantások szülte idegen anyag. Kinyújtom a kezem, megkapaszkodom benne, az emlékében, közelebb húzom magamhoz, próbálok képzelt fülébe suttogni, mondani néhány szót, áttetsző ígéreteket tenni, csak hogy újra egy test legyünk. Félelmetes idekint, kapálózom, akár a hátára fordult bogár.

A mozival kezdődött. Már napok óta meg szerettem volna nézni azt a filmet — egy angol filmdrámát, már nem emlékszem pontosan a címére —, de nem sikerült rábeszélnem egyetlen ismerősömet sem, hogy eljöjjön velem. Addig-addig halogattam, hogy egyáltalán elmenjek és megnézzem, míg majdnem lemaradtam róla: épp az utolsó pillanatban értem a kasszához, sikerült jegyet váltanom, kissé bosszankodtam is, hogy miért nem neten rendeltem meg, majd beléptem a moziterembe. Egyedül voltam; még nem kezdődött el a vetítés, a fények már kezdtek kialudni, eszembe jutottak Buñuel szavai a moziról, a mozivászonról, mely olyan, mintha nyugovóra térnénk, lehunynánk szemünket, lassan elalszunk, és azután következik a film, az egész egy álom… Miután vége lett a filmnek, akkor vettem észre, hogy nem egyedül vagyok a teremben. A bejárat melletti sarokban ült, épp a ruháját igazgatta, majd a kezében szorított táskából emelt ki egy kistükröt meg valami műanyagtubust, és ahogy lassan-lassan felgyulladtak a lámpák, eltávolodtam a filmtől, azt figyeltem, ahogy rúzsozza ajkát, ahogy vékony gyűrűsujjával végigsimít szemöldökén vagy ahogy könnyedén végigsiklik a műanyag székek mellett, és magamra hagy a pocsék filmzene pocsék dallamai között.