Karmestert szeretett volna faragni belőlem,
kínos zongoraleckékkel , kidobott pénz volt az ára.
Fekete-fehér fecskét, a kicsit náci Karajant, ahogy repül,
torzonborzt Kocsist, Fischert, a nagykirályt.
vanazúgy hogy olyan hendikeppel
mintegy visszafelé növő betüremkedő rajtkő
visszafele elsülő startpisztoly
munka nélkül egy köteg fizetési emlékeztető
vanazúgy mint a bódvalankei cigánykrisztus
tanácstalanul
az archaikus fenyőtorzón szárnyas hangyák
vonszolták az esőt, hatlábú pegazusok,
nagy, ormótlan, kipukkanó pezsgő-buborékokban
zuhant rájuk és ránk az esttel, és egy kis szél
is jött, odacsapta őket a törzshöz, a gyűrűkhöz...
Feltevődik a kérdés, hogyan kerül egy irodalommal kapcsolatos tábor a miskolci vasgyár rozsdarágta maradványai közé. Ahol nincs hangulatos móló, elegáns sétány, csinos dombvidék, vagy folyók találkozása. Peripatetikus oskola létezhet-e az enyészeten?
Érettségiztettem épp, mikor berontott a munkahelyemre,
zokogva, hogy: Eltűnt a gyerek! ELTŰNTAGYEREK!
Mi van? Hol? Nem is értettem, hogy
MIKOR és HONNAN tűnt el azagyerek?
NEMÉRTED? Mondta, ELTŰNT A GYEREK!
Hajón fogantam, meséli,
húsz vagon árú berakodása után,
azért, azóta ringok.
Volt ez a haverom, a Feri, tudod,
hogyishíjákmá’, na’ mongyad má’
Tudod, na, hogy a f…ba’, a Szegedi Feri.
aki mindenre azt mondta, hogy nememberi.
Még mindig, mint aki járni tanul és beüti lelkes buksi fejét,
éles sarkokba keservesen.
Kitárt karokkal kapaszkodva Istenbe,
feltámadás örökhétfőjén, ezerjófű javába.
Nincsenek légből kapott metaforák, túl kerek dolgok, csak megy az ember gyereke a sötét kamaszkor forrásvidékén, az orráig sem lát a ködben, mindkét kezében műanyag szamurájkard forog, mint a cséphadaró.
Egyenes derékkal a kiságyhoz ment,
majd megingott és forró homlokát a pálmamintákhoz nyomta,
mint egy sebesült szarvas.
Az eddig dadogó dolgok kezdték visszanyerni alakjukat,
újrakontúrozódtak a szoba megszokott, tejcsoki árnyai.
