Závada Péter (Fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó ●A szépség hűbérese vagyok, a színek kárvallottja, megadóztat a vörös, röghöz köt a sárga, szemeimet, mint két aprócska ökröt, igába hajtja a formák váltógazdasága.Bár a kép nem úgy hasznos, ahogy a termőföld,…
A ciprusokkal kézen fogva vonulunk
a partig. Minden vízbe mártott test
ránk mered. Nemrég kövekkel a zsebében
gyalogolt tengerbe a hegyoldal.
Eladósodunk a kilátásnak.
Állsz a bizonytalan körülmények
egyre hosszabbra nyúló árnyékában,
visszavonhatatlanul sötétedik,
és a betonszürke ég, vagy amit annak
neveznek, idézőjelbe teszi a nyár
minden addigi gesztusát.
A néma súgó mutogatása,
nem egyértelmű jelzései
összezavarják a színészeket,
estéről estére újraosztják
a szerepeket, de valaki
mindig önmaga marad.
Először a fotókat mutattad ebédnél,
ahogy érdes nyelvével az ablakot
nyalja, később súlytalan lábnyomait
követtük a friss hóban. Éjjel jött újra,
körmeit fenni az álom kérgén, hogy
hajnalig a szűnni nem akaró kaparászást
figyelhesd.