Holt tér
Az asztalon felfordult
lapok, a visszavonuló
idő csapta le.
A hűtőben az üres
üvegekre
Vadász árnya hull:
íját feszítve, söröskupakkal
lő át az űrödön.
Véletlen ez.
Wirth Imre
Író, 1964-ben született Budapesten.
A lebegés
földbecsapódást,
porfelhőt,
lángoló szérűt
mutat
a vágytalan
mozdulatlan
keresője...
Harsogó
Az ég morzsolódik
fenyők ágbogán,
lehulló szóbogarak
zizegnek még kicsit —
alkonyatkor egy pillanatra
még ma is kitágul a ketrecünk.
Ellobbanó
gyufaszál
emlék-vakfoltjai,
a csöndet hétvégeken
nélküled bontja ki,
a varázskört átlépve
fordul a képzelet,
talált hajszálad lebeg
a küszöbök felett.
Mehetünk
felőled,
parázsló felejtés
puha esőben, mint
a Côte d’Azur-os éj,
mely reggel újra csak
fel-felsír tebenned,
s vizes hajadról
a gyász a szádra rebben.
Az álom
Mint elfelejtett bádogedénybe,
rúg a szétfolyó dimenziókon
éjjel átütő evidenciákba,
alszik a dermedt nyilvánvalóban,
szemhéjait a holt fény cibálja.
A sírásig terjedő sávban
Anyuka hálóingét kirágták a molyok.
Anyuka olyan sokat feküdt az ágyban mozdulatlanul,
hogy már hallani vélte a folytonos monoton zizgést
a ruhaszövetben, s mikor félálomban ledobta magáról
a tömött dunyhát, hogy lebegve körüljárja a lakást,
szövet szövethez simult, és a véráram bugyogva sodorta
magával a rágcsálást a szíve felé.