
Toroczkay András versei a legutóbbi Műútból

Toroczkay András verse a legutóbbi Műútból

Láttam, ahogy Majka szemét kiégeti
egy XI. kerületi punk.
Negyvennek néztem, lehet húsz.
Egy pizzát tartott kezében rendületlenül a pizza- és smúz-
király. Büszke volt és boldog. De nem volt őszinte
akkorra a mosolya már, amikor a szemén keresztül
lehetett látni az éjszakát.

kérdezi el tudnám-e
képzelni az ujjamon
nem tudom miért kérdezi
de eszembe jut egyik barátom
aki szerint ez biztos jele annak
hogy az aki kérdi el tudná képzelni
a másik illetve saját ujján...

Nyugtasd meg szívüket, Uram, és adj nekik elviselhető
életet. Cseréld ki gonosz, fekete szívüket. Ha kell,
vegyél az én saját lelkemből, bátran oszd szét közöttük.
És szabadíts meg a Sajnálattól, mert nem akarok sajnálni
többet senkit. Unom sötét féregjárataikat és őket, az örök
lehetőségeket.

Az időutazás
lehetséges.
Látom az embereken.
A mellékhatása
a test öregedése.
Mennyi idegen,
elromlott időgép,
letakarva az agyunk
árnyas fészereiben.

Börtönből szabadulhat az ember így,
ahogyan én utaztam vissza hozzád.
Amiből csak a térkép hátuljára írt,
később elvesztett vers maradt,
meg a frissen nyírt fű szaga,
amit Bristol egyik parkjában éreztem.
Aztán a Teniszkébe mentünk.
Emlékezni tulajdonképpen,
de ezt csak később vettem észre.
Megjelent a Műút 2013036-os számában.
Zuhogott az eső mindkét nap.
És hónapok, vagy talán évek óta
nem éreztem magam annyira
boldognak, mint épp a Sóstó környékén,
ahol hat-nyolc éve
utoljára láttam anyát.
Vers 2013136-os lapszámunkból.