Azóta nem zavarnak téged,
amióta rájöttél, hogy
a kertben bolyongó állatok
hasán egy egész élővilág van.
Miközben figyeled az élősködőket,
amik a drótszőrű mellső lábak
közelében lapulnak,
én olyan menhelyekről mesélek,
ahol a kérdések válaszokat fogadnak be.
Gyakran összevesztünk azon,
hogy nevezhetjük-e lábnyomoknak
a talpak hagyta szimmetriát,
vagy azon, hogy ha az egyikünk véletlenül
üledékes kőzetre lép,
akkor a másiknak gondolnia kell-e a csigák halálára.
Groteszk leszel, mint egy rosszul preparált állat.
Próbálok erre nem gondolni.
Sokáig fekszünk mozdulatlanul,
mint a kutyák, ha
párzás után összeragadva maradnak egy ideig.
A jobb oldaladra fordulsz,
és csak azt kéred,
hogy ne beszéljek többet az átszoktatott balkezesekről.
Talán segít, ha felteszem azt a régi lemezt,
aminek első számában a refrén többször ismétlődik,
mint kellene.
Vagy elmagyarázom,
hogy miért szoktam átmásolni éjjelente
ugyanazt a hanganyagot tőled.
Kitépett csend.
Jött vele az ablakkeret is.
Én meg ott ültem a bezacskózott szennyeseid közt.
Közben arra gondoltam, hogy milyen lehet
páraként megjelenni egy olyan kisfiú szemüveglencséjén,
kinek tegnap haltak meg a szülei.
Gondolom, ugyanolyan rossz, mint látnod engem megborotváltan.
Hiányzik, hogy azt mondd: „mintha ezer darázs
költözött volna az arcodra… úgy szúrsz”.
Belülről puhább lehetett.
Finomabb, hiszen a füstölőszag is benne aludt el.
De a természete olyan volt, mint a gyermekbénulás.
Torzult.
Annyit láttam csak.
A talpad alatt megolvadt linóleumot.
Te meg észre sem vetted. Ott álltál,
majd megindult alattad minden.
Nem mertem, pedig megérinthettelek volna.
Inkább csak néztem, ahogy
a kettőnk közti szintkülönbségtől
felszökik benned a tériszony.
Aztán ránéztem a szappanra,
amibe ismeretlen férfiak szőrszálai ragadtak,
mint borostyánkőbe a bogarak lábai.
Könnyen lehetett formázni,
mivel a víztől puhává vált.