(Az írás rövidített változata német nyelven hangzott el, a szerző lipcsei fényképeit bemutató kiállítás megnyitóján, 2001. január 21-én. Az eredeti magyar szöveget „rekonstruálta” Szvoren Edina.) NÁDAS 80 b-j.: Szvoren Edina; Nádas Péter (Fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó) A régi…
Az Ohrwurm-jegyzetekből Árné, mondták, nyugdíjba megy. Utolsó napján hajdúszoboszlói beutalókuponnal, bonbonnal meg egy csokor virággal búcsúztatták a nyugdíjba vonulót. A virágot Madaras, az osztálytitkár szerezte be abban a bódéban, ahol korábban harisnyát árultak — harisnyát, semmi mást. Egy szép csokor…
Lógnak az emberről a vezetékek, csipog a gép, húsz kérdésre kell válaszolni. A látásvizsgálat egy komédia, az orvos ott sincs. Az asszisztens meg előre ikszeli be a válaszainkat. Mindenki tudja, mit kell mondani, hogy alkalmasnak találják.
Ismerek egy nőt, aki fizikát tanít egy középiskolában. Úgy negyvenéves lehet. Szabadidejében fizikai tárgyú szemléltető videókat készít, a szakmája tehát úgyszólván a szenvedélye. Engem nem igazán érdekelnek a tudományok, de valamiért felfigyeltem a dologra. Sok embernek megmutattam ezeket a nyilvánosan is elérhető videókat, és azt mondtam róluk, hogy bujkál valami kegyetlenség ebben a nőben. Nézzétek az arcát. Az ismerőseim azt mondták, nem értik, miről beszélek, mert ez a nő kedvesnek tűnik.
Sok mindent beszélnek Anyáról, mióta kórházba került. A konfirmanduszok rosszul szabott öltönyben ülnek az egyik használaton kívüli ágy csupasz sodronybetétén, és nézik az Anya paplana alól előkígyózó dréncsövet. Ez a cső váladékot csapol Anya hasából, ahol azelőtt a petefészke volt. Anyának sünarcú fiai vannak — komoly fiúk, akik tudják az illemet. Ha kell, lesütik a szemüket, ha kell, helyet csinálnak az arcukon egy csókra csücsörödő szájnak.
Ez a kék ballonkabátos nővér rosszul végzi a feladatát. Beleszeretett egy zászlókészítőbe, s azóta minden lehető időt vele töltene. Csónakázni járnak, meg táncolni a Népszigetre, cicanadrágos munkásasszonyok közé. A bonszájgyerekek szülei látták őket a Dunán, amikor olyan hirtelen szakadt le az ég: bevonták az evezőket, majd összebújtak a rissz-rossz ernyő alatt. Látták őket egy állami ünnepen, a tisztek mögötti tarka tömegben. De hisz ez természetes: a dobpergés közepette magasba vont lobogók abban a zászlókészítő üzemben készültek — esővel, faggyal, napsugárzással dacoló anyagból —, amelyikben a zászlókészítő dolgozik.
A térképet a kesztyűtartóra teregettem, és lenyomtattam a hordozható széffel. Izgatottan ellenőriztem a zöld intézőbizottsági karikát, ami a bányatelep déli bejáratát jelölte meg. A kenyerekkel meg zsemlékkel teli rekeszek lejtmenetben a sofőrülésnek lökődtek, hegymenetben az ajtó felé csúsztak a platón. Édes gőz szállt föl belőlük, mint a pár napos csecsemőkből: még a visszapillantó-tükör is bepárásodott. A déli kapu őre megállított, elkérte a megbízólevelet, aztán följegyezte a nevem. A rakományt nem ellenőrizte, csak unottan felkurblizta a sorompót. Hiába nyújtogattam a nyakam, a régi, nyolcvanéves aknatoronynak csak a csúcsa látszott.
Territóriumát féltő harkály székel a virágboltosék házának tetején. Reggeltől alkonyatig veri a tányérantennát, a hófogó sarkantyúkat meg a szélkakast. Lehetetlen megszámolni, hány szapora kopogásból áll egy szapora sorozat. Egyenlőtlen hosszúságú csőrkávák, szivacsos szerkezetű, biztonsági övként a koponyára feszülő abroncscsontok óvják a harkályt az agyrázkódástól. Amikor a harkály felfüggeszti az antenna, a sarkantyúk és a szélkakas kopogtatását, hogy végre élelmet keressen a környékbéli fák törzsében, ritmikusan lüktető csönd tölti ki a virágboltos kislányának hallójáratait. Mióta a harkály a házuk tetejére költözött, üres tekintettel mered a tankönyveire. Iskolai teljesítménye leromlott, a tanversenyek ranglistáin hátrébb és hátrébb került. A legutóbbi megmérettetésen már csak a fakopáncs koponyafelépítését firtató kérdésre adott maximális pontszámot érő választ. Amíg a harkály a tányérantennát veri, a manzárdszobák óriási zengőaggyá alakulnak — egy ilyen zengőagyban márpedig nincsenek tankönyvi mondatok, csak kopogás meg lüktető szünetek. A virágboltoséknak korrepetitort kellett fogadniuk.
Hat nagy dobozban kapunk oltóanyagot. Az új asszisztens elém teszi a feladóvevényeket, én pedig szép sorban aláírom, dátumozom őket. Az asszisztens kiszalad a váróterembe, hogy átadja a nyugtákat a nagy térdű, duzzadt könyökű kézbesítőnek. Hallom, hogy az asszisztens — akit S.-nek hívnak, de én félek, hogy ezt a nevet sosem leszek képes kiejteni a számon — azt mondja neki: maga úgy ül ezen a tornapadon, mint majom a köszörűkövön. Nem értem, hogy a nők miért beszélnek néha ezen a félelem nélküli hangon. És egyáltalán, honnan van annyi önbizalmuk, hogy tréfálni mernek.
