Szili József

Az az arc az a fény az a csend ragyogás az az íveivel lágy metszetű száj szemek tavi mélység kék lagunás s bennük a késve színlelt viszály

Ha nem leszek te látsz szememmel nem a holttal az elevennel ne hidd hogy többé nem ragyog mert akkor bármily hihetetlen tudod majd hogy még itt vagyok mert énünk egymáséba olvadt ez az amit neked hagyok

Magától felgyulladt a villany ahogy kialudni szokott míg aludtam talált magának egy téli sötét napszakot valami töprengésbe kezdtem de félálomban megszakadt s a halálról kezdtem tűnődni hogy itt koslat de elkerül

Teljes díszben mintha randevúra készen mintha arra mennék figyelmez az észen- lét nem baj ha késem megvár az a nem-lét

Mi volt a legnagyobb a szerelemben az az őrület mint az állatok ahogy bennük is égig csap a láng ahogy villámként sújt le hirtelen ahogy a csúcs a megsemmisülés rövid álom jótét elgyöngülés s a figyelem ami már fegyelem

„Most nem ígérek semmit” mondtad s most tart ez a semmi-ígéret kietlen így de te betartod pontosan ezt a semmiséget megértem végül ezt az arcod s büszke leszek rá hogy megértem az az idő már elviharzott amikor azt hihettem értem

...valahol fenn északon megszűnt egy szak s valaki délre jött ugyanazért az irodalomért mind áttetszőbb államhatáron át vonatilag mind tágabb kerülővel nem gólya-szintű átszállással...

S két napon át csak fogtam a kezét és semmi más csak fogtam a kezét ahogy a vendéglőben is ebéd után mindig csak fogtam a kezét azt a felém esőt a bal kezét azt a meleg édes puha kezét

A szavak szegények mindig velünk maradnak a földárnyék piramis abba temetkezünk

Holdunk csöpp folt volna a Nap teljes ragyogásán ám kitalálta a módját hogy legyen úgy hogy a földi szemnek a Nap árnyékba boruljon tőle de néhol s így mifelénk is csak fogyatékos volt e fogyatko- zás most s nem vigasz az hogy a Holdról ennyi se látszik teljes az együttállásunk lett majd a hiánya