Szili József

Az az arc az a fény az a csend ragyogás
az az íveivel lágy metszetű száj
szemek tavi mélység kék lagunás
s bennük a késve színlelt viszály

Ha nem leszek te látsz szememmel
nem a holttal az elevennel
ne hidd hogy többé nem ragyog
mert akkor bármily hihetetlen
tudod majd hogy még itt vagyok
mert énünk egymáséba olvadt
ez az amit neked hagyok

Magától felgyulladt a villany
ahogy kialudni szokott
míg aludtam talált magának
egy téli sötét napszakot
valami töprengésbe kezdtem
de félálomban megszakadt
s a halálról kezdtem tűnődni
hogy itt koslat de elkerül

Teljes díszben mintha
randevúra készen
mintha arra mennék
figyelmez az észen-
lét nem baj ha késem
megvár az a nem-lét

Mi volt a legnagyobb a szerelemben
az az őrület mint az állatok
ahogy bennük is égig csap a láng
ahogy villámként sújt le hirtelen
ahogy a csúcs a megsemmisülés
rövid álom jótét elgyöngülés
s a figyelem ami már fegyelem

„Most nem ígérek semmit” mondtad
s most tart ez a semmi-ígéret
kietlen így de te betartod
pontosan ezt a semmiséget
megértem végül ezt az arcod
s büszke leszek rá hogy megértem
az az idő már elviharzott
amikor azt hihettem értem

...valahol fenn északon
megszűnt egy szak s valaki délre jött
ugyanazért az irodalomért
mind áttetszőbb államhatáron át
vonatilag mind tágabb kerülővel
nem gólya-szintű átszállással...

S két napon át csak fogtam a kezét
és semmi más csak fogtam a kezét
ahogy a vendéglőben is ebéd
után mindig csak fogtam a kezét
azt a felém esőt a bal kezét
azt a meleg édes puha kezét

A szavak szegények mindig velünk maradnak
a földárnyék piramis abba temetkezünk

Holdunk csöpp folt volna a Nap teljes ragyogásán
ám kitalálta a módját hogy legyen úgy hogy a földi
szemnek a Nap árnyékba boruljon tőle de néhol
s így mifelénk is csak fogyatékos volt e fogyatko-
zás most s nem vigasz az hogy a Holdról ennyi se látszik
teljes az együttállásunk lett majd a hiánya