Gyorsan összekaptam magam, és siettem eléjük a buszmegállóba. Tömött szatyrokkal érkeztek. Apám nem hagyta, hogy segítsek neki, túl a hetvenen is ruganyos léptekkel haladt előttünk, míg én a már akkor is óvatosan csoszogó anyám mellett küzdöttem a lekvárokkal, savanyúsággal, befőttekkel és süteményekkel teli hatalmas teszkós szatyrokkal. Fejünk felett magasra dobott lángoló palacsinta volt a nap.
Az ébresztőóra csörömpölése ment ki szorult helyzetemből. Milyen nap van? Szombat? Akkor miért kell ilyen korán kelnem? Lassan arra eszmélek, hogy három csapatom van három különböző településen, kettő is játszik ezen a napon. De melyik kettő? Pedig előző este fürdés közben összeraktam a fejemben a kezdőcsapatokat, és elkészítettem a taktikát. Míg egy erős kávéval próbálok magamhoz térni, kapkodva öltözöm. Annyi rémlik, hogy az első busz a templom előtt vesz fel hétkor.
Mivel meg kellett várnunk a nagyok meccsét, néhány sráccal elindultunk, hogy megnézzük a fejedelmi kastély romjait. S alakú, sáros földút vezetett a kastélydombra. Ahogy elhagytuk a pálya mögötti gazdzsungelt, egy szellemfalu látványa tárult elénk. Vastag betontalapzaton az egykori házak hátsó falai álltak csak. Itt-ott egy oldalfal vagy válaszfal. Az egész úgy nézett ki, mintha a JóIsten játékos kedvében leszedegette volna a tetőket és a falakat, hogy a kastély alatt lakók élete mindenki számára látható legyen.
A szünetben felkerestem a jól ismert szabadtéri slozit. Oldalán néhány éve a következő felirat virít: LOL INTERNET :). Hagyományos falra hugyozós változat, mellmagaságig feketére kenve, a fal tövében kis vizeletelvezető árokkal. A bejárat előtt egy vasúti gyalogátkelőhelyeken rendszeresített terelőkorlát (ún. gyalogos „labirintkorlát”) várja az elszánt, és többnyire ittas hogyozni vágyókat. Maga a bejárat L alakú, tovább csökkentve ezzel a bejutási esélyeket. A labirintus különböző pontjain húgyfoltok jelzik, hogy jó néhányan feladták a küzdelmet a cél előtt.
Az egyik ifista tíz perccel a megbeszélt indulás előtt közölte, hogy a csapatkapitányra nem számíthatunk, mert irgalmatlanul beszívott az éjjel, pár órája ért csak haza, és megtiltotta mindenkinek, hogy telefonon zavarják. Hívd fel, mondtam neki. Kicsöngött, valaki felvette, s én meg sem várva, hogy bárki beleszóljon, határozottan a következőket mondtam: Keptin, ugye tudod, hogy ma van a rangadó, tíz percet kapsz, hogy összeszedd magad, és ideérj a klubház elé. Mielőtt válaszolhatott volna, kinyomtam. Kilenc perc múlva ott is volt, s indulhattunk. Menet közben szólt a jobb-bekk, hogy az esti buliban elfogyott a cigije, meg kéne állni egy nemzetinél. Miután ezt a problémát is rendeztük, már csak egy légióst kellett felvennünk útközben, és roboghattunk az első hely felé.
Mielőtt felkanyarodtunk a pályához vezető meredek egysávosra, egy útjelző táblán a következő szót pillantottuk meg: Balaton. Mindenki találgatni kezdett, hogy kerülhet ide ez a felirat, több száz kilométerre a magyar tengertől. Egyesek szerint valaki egy nyaralás alkalmával lophatta el eredeti helyéről, és kaján poénként állíthatta fel itt, az Upponyi-hegység és a Bükkhát találkozásánál. Egy másik verzió szerint az itt lakók nyaranta seregestül indulnak pihenni a Balaton mellé, s egy előrelátó és a helyi ügyekben jártas hivatalnok helyeztette ki, nehogy bárki is eleve rossz irányba induljon.
Akkor már évek óta alig aludtam. Egy héten annyit, amennyi egy éjszakára lett volna elég. Általában valami sűrű masszában éreztem magam, amelynek képtelen vagyok a felszínére vergődni, néhány tisztább napomon viszont elmosódott képeket láttam, mintha párás ablakon keresztül. Elvesztegetett, tompa évek suhantak. Az álmaim és képzelgéseim egynemű masszaként keveredtek valóságos történésekkel, de én nem voltam képes szétválogatni őket.
Miután az öltözőben eligazítottam a csapatot, elküldtem őket melegíteni. Mindig ezt a pár percet használtam ki arra, hogy a meccs előtt könnyítsek magamon. Az öltözőépületben nem találtam vécét, ezért a klubépület előtt megkérdeztem egy helybélit, merre találom a budit. Arra, az épület mögött, mutatott egy gazzal sűrűn benőtt terület irányába. Cinikus mosoly bujkált szája szegletében.
A csernobili atomkatasztrófát követő héten sokat sütött a nap. Délutánonként a századépület előtti pályán fociztak a többiek. Nekem már hetek óta gipszben volt a lábam. Oldalról akartam becsúszni egy srácnak, de ő gyorsabb volt, mint gondoltam. Tornacipőm orrával a stoplisa sarkát találtam el, s eltört a nagylábujjam.
Az első emlékem magamról egy fekete-fehér fénykép. Kétéves lehetek. Egy cekkerrel a kezemben szaladok a járdán. Göndör, szőke haj, kantáros rövidnadrág, világos ingecske, térdzokni, fehér szandál. Gondtalan vagyok, mint egy angyal. A kamerába nevetek. Nyár van, a lakótelepnek és nekem is jól áll a verőfényes délelőtt. Mindkét szemem tágra nyitva, a nevetéstől apró gödrök az arcomon.