Spiró Györgyről hitelt érdemlően aligha állítható, hogy legvidámabb íróink egyike lenne; némi parafrázissal élve, szövegvilágát sokkal inkább egyfajta ontológiai ború jellemzi, amely rendre a groteszk, a szatíra, az abszurdba hajló keserű irónia stíluseszközein keresztül manifesztálódik. Az antropológiai pesszimizmus és a ― finoman szólva — illúziómentes történelem- és társadalomszemlélet keretei közé illeszkedik új regénye, a Kőbéka is, amely sok tekintetben a szerző Feleségverseny című 2009-es művéhez kapcsolódik.
Az irodalmi műfajok elrendeződésének tekintetében a hetvenes évtized a próza prosperálásának időszaka volt. A hatvanas évek lírai dominanciájához képest „mélyrehatóan átalakult a műfaji-poétikai értékhierarchia”, melynek az epika vált a főszereplőjévé. Az irodalmi térbe lépő fiatal szerzők — Bereményi, Csaplár, Spiró, Dobai, Hajnóczy, Nádas, Esterházy — poétikája már nehezen volt leírható az abszolútumok által meghatározott, azonosuláson és/vagy tagadáson nyugvó értékvilág, és az ezt közvetítő viszonylag homogén poétikai rend keretein belül.
Hogy a regény a transzcendens hajléktalanság formai kifejeződése, az istentől elhagyatott világ epopeiája, azt Krasznahorkai műveinél hitelesebben igazolni kevés epikus szöveg képes. Új regénye, a Báró Wenckheim hazatér is csupán címében utal az otthonra találás, a (metafizikai értelemben is elgondolható) száműzetés nyugvópontra jutásának lehetőségére, hiszen a mű nem egyszerűen a transzcendens tájékozódási pontok, az „otthon” elvesztésének nosztalgikus története, hanem e sosemvolt igazodási bázisok hiányából fakadó következmények brutális, ugyanakkor groteszk krónikája.
Keresztury Tibor publicisztikai jellegű írásait tartalmazó, sorrendben ötödik e műfajban született kötete ötször tíz, önálló fejezetcímek alá rendelt szöveget tartalmaz, önironikusan utalva ezzel a szerkezettel a kötet Ötven csapás című születésnapi írására. A Temetés az Ebihalban megjelenésével tehát — a 2000-es Reményfutam óta — immár tizenöt év kulturális, szociografikus, politikai, mentalitástörténeti prózadokumentumai válnak olvashatóvá a személyesség Keresztury nyelvét oly jellegzetessé tévő esztétikai szűrőin keresztül.
A lemur-sorozat negyedik darabja, a Wünsch híd címet viselő kötet érzésem szerint a megszüntetve-megőrzés dialektikáját most olyan poétikai programként adoptálja, amely úgy képes hasznosítani Garaczi prózavilágának eddigi sajátosságait, hogy finom, ám lényeges elmozdulásokkal ismét új keretek közé helyezi magát.
A maximalista című szövegválogatás — a remek címválasztás nemcsak a Hazai technikáját konszenzusosan minimalistaként rögzítő terminológián, hanem a poétikai fogalmak érvényességén is ironizál — olyan 1993 és 2009 közt született írásokat tartalmaz, amelyek folyóiratokban vagy antológiákban már olvashatók voltak. A kötet szerkesztése nem a novellák keletkezési sorrendjét tekinti irányadónak, vagyis nem szándékozik valamiféle poétikai „fejlődésívet” megrajzolni: az elhallgatás és megszűnés különböző variációival játszó szövegek gyűjteménye — ahogy én látom, és amit a későbbiekben talán majd láthatóvá is sikerül tennem — az utolsó novellákban tematizálódó önfeladás megjelenésével inkább a pusztulásfolyamatok hallgatagabb teleológiáját csempészi az írásokba.
A Holtverseny nagyon erős szövegemlékeket idéz, mégpedig igencsak intenzíven. És nem tudom, a regény több-e, mint ezeknek a textuális utalásoknak a matematikai összege, sikerül-e az átsajátítás bonyolult poétikai játékát olyan új minőséggé formálnia, amelyben a felhasznált anyaggal szemben nyomban megteremtődnek a távolságtartás autonóm szemantikai mezőket mozgásba hozó mozzanatai.
A Máglya, számomra legalábbis, olyan jelentős és fontos szöveg, amely úgy tud messze túllépni A fehér király poétikai és szemantikai dimenzióin, hogy folyamatosan emlékeztet is ezekre. Nem csupán magába dolgozza, újraértelmezi, hanem kibontja, szabadabbá teszi az ott még talán túlságosan mérnöki pontossággal megformált ötleteket, motívumtömböket, miközben a szabadsághiányos létezés antropológiájának újabb és újabb rétegeit egymásba építve teremti meg és tágítja ki szövegének metafizikai és egyszersmind referenciális térszerkezetét.
Angelo Soliman, a felvilágosult, szabadkőműves néger története, akinek testét halála után gondosan preparálva a Természettudományi Múzeumban állították ki az egzotikumokra áhítozó művelt bécsi polgárok üdvére, számos műalkotás ihletője, forrása vagy egyszerűen csak szereplője volt. Például Musil nagyregénye, A tulajdonságok nélküli ember is szentel neki néhány fejezetet: ezekben a szöveg a saját és az idegen közti határátlépés, a kultúrák közötti közlekedés és keveredés provokatív lehetőségével játszik el a Soliman és egy zsidó szolgálólány szerelmi afférjának eredményeként teremtődő „osztrák–néger–zsidó” hibrid-identitás mibenlétét kutatva. (A regény elképesztően szerteágazó motívumhálójában ráadásul ez a szál az Ulrich és Agathe közt szövődő testvérszerelem problematikáját /is/ értelmezi.)
Cormac McCarthy alighanem a kortárs irodalom egyik legjelentősebb alkotója. Poétikai eszköztárukat tekintve feltűnően fegyelmezett, takarékos retorikájú, ugyanakkor szimbólumokkal mégis gazdagon átszőtt szövegei olyan nyomasztó, helyenként sokkoló kulturális diagnózisok, amelyek akár bizonyos lételméleti, filozófiai kérdésekre vonatkozó lehangoló válaszokként is felfoghatóak lennének, ha McCarthy prózája éppenséggel nem a kérdés-válasz egymásra következésében rejlő okozatiságot, kommunikációs lehetőséget — s ezzel bármiféle emberi közösség kiépülésének megvalósíthatóságát — törölné ki világának szerkezetéből.
