Eltűntek azok a távolságok (se távol, se közel) ahová
az utazó élesen ellátna; amit látott, a torz homályt,
a megzápult tojásgörbületet, amelyben élt és
mozgott, pontosan látta, és pontosan mozgott benne —
és ráeszmél újfent, soha nem volt ez másképpen;
vagy nem látsz, és mozogsz, vagy látsz, és nem mozogsz.
A fájdalmak teste voltam születésem óta, a fájdalomnak
adatott testet adni nekem a Rózsafüzér Királynőjétől.
Az út kikövezett szarvasbogár (fussunk neki még
egyszer, írom föl jegyzetfüzetembe) az út, ami nem
vezet sehová, és nem is repít innen el, mert annyira lassú
és nehéz és visszataszító, hogy azt hihetnénk, e helyt
a Magyar Nagy Alföldet vizionáljuk…
Egy alak, nem sokkal naplemente előtt, odafönt az égen,
elfekszik, lassan, kockavállai nyomulnak a majdnem
teljesen szétfeslett hamuszürke kabátbélésébe srégen;
ez az opálkék emberforma, vagy inkább a Cassius
bíbora zárja, öleli magához a (mozdulat) borulat utáni és
a felhőszakadást megelőző pillanatban a várost, a Titanic
Quartert közelebbről.
Egy egész estét betöltő baleset zenéje, ez lett hát,
mondja magában az utazó, a Nick Cave & The Bad Seeds
a Rózsafüzér Királynője által várva várt koncertje,
ki tehet róla?
