A címben felbukkanó nevek alapján akár egy mesekönyv szereplőit is magunk elé képzelhetnénk. Ám ha elkötelezzük magunkat Orcsik Roland első regényének olvasása mellett, éppen az ehhez hasonló prekoncepciókról és az olvasói elvárásainkkal megegyező narratív sémákról kell lemondanunk.
Bartók Imre eddigi szépírói munkássága gazdag, ugyanakkor a szövegek esztétikai megítélését illetően már-már szélsőségesen heterogén recepcióval rendelkezik. A regényeit övező feszültség két pólus, az ún. magas (más jelentésárnyalatokban: elitista, esztéticista) és a populáris kultúra, továbbá ezen két regiszter átjárhatóságának kérdése körül bontakozik ki. Mindez szorosan kapcsolódik a hibriditás fogalmához, amely a szerző prózájának egyik visszatérő jelzője.
Ha figyelembe vesszük, hogy előzetesen milyen textuális és vizuális hatások formálják a szövegek befogadását, akkor Grecsó Krisztián regényeit olvasva könnyen zavarba jöhetünk. A különféle paratextuális utalások egyik lényegi funkciójának tekinthető, hogy az adott kötetek értelmezéséhez még az olvasás előtt támpontokat nyújtva alakítsák — akár el is bizonytalanítsák — az olvasók elvárási horizontját. Grecsó Krisztián könyvei esetében ezek a paratextusok — mint a gyakran elemzett külső borító, a belső borítón megrajzolt családfa (Mellettem elférsz), az alcímként használt műfajmegjelölés (Jelmezbál), vagy a választott mottók — elsősorban nem egy interpretációs játék részét képezik, hanem egy szélesebb olvasói réteg megszólítását célozzák meg. Ez a célkitűzés nem azért válik problematikussá, mert a kötetek a bestseller-regényekre jellemző hatáskiváltásra törekszenek, hanem azért, mert a különböző paratextusok eltérő, egymással és a szöveggel is sokszor ellentmondásba kerülő kódokat és értelmezési sémákat hívnak elő.
Kiss Noémi olyan társadalmi problémákat tematizál új kötetében, mint a családon belüli erőszak, a bántalmazói (pár)kapcsolat és a meddőség, mindezeket pedig a nyolcvanas évek Magyarországának — leginkább a(z) (el)hallgatás gyakorlatával és annak fokozatos fellazulásával jellemezhető — környezetébe ágyazza. A fentebb említett — manapság egyre több teret kapó, ám gyakran még mindig csöndbe zárt — témák az eddigi kritikai recepció beszédmódját és értelmezési fókuszát is jelentős mértékben befolyásolták. A Sovány angyalok erénye azonban nem pusztán az lehet, hogy reprezentálja az erőszak különböző formáit azáltal, hogy az irodalmi diskurzus részévé teszi azokat, ennél talán produktívabbnak tűnhet annak elemzése, hogy az író a színre vitt szituációkat és élethelyzeteket a maguk komplexitásában milyen mértékben képes a regényszerkezet nyelvi működésébe szőni.
Az Egyszerű történet Márk-változata látszólag egy család kitelepítés utáni mindennapjait tárja az olvasó elé, ám a tulajdonképpeni történetet mindvégig háttérbe szorítja az Isten–ember, Isten–Írás, írás–beszéd, beszéd–ima újra és újra egymásba szövődő, szétszálazhatatlan kapcsolata. Mindezek ellenére mégis kibomlik egy bizonytalan eredetű, hangfragmentumokból felépülő, összetett narratív struktúrába ágyazott, magát csak sejtetni engedő történet. A szövegek narratív-önreflexív, bensőséges modalitású építkezése és újraolvasásra késztető motívumhálózata teszik igazán izgalmassá Esterházy Péter legutóbbi kötetét, amelyről — a kardozós változattal ellentétben — az eddigi kritikai recepció is elismerően írt.
